Nagy szakács a tél. Meg sok minden egyéb is. Ügyes ködkufár, s míg a tavasz a szerelem szatócsa, addig ő szerelemszabó, no és – el ne felejtsük! – bánatböllér. Aznap, ahogy szokta, szeszélyesen, gondolomformán varjúkárogást adott a délutánhoz, és elkészült kedvence, a téli táj.
Ebben a téli tájban utazgatott Rezeda Kázmér. Jól bebugyolálva ült a bakon, a kocsist hátraparancsolta, mert a téli tájban maga szeretett hajtani, csak amolyan úri passzióból, mert ennyi maradt a régi úri passziókból, ferblikből és máriásokból, no meg a bűnös szerelem, de azt azért nehéz lenne úri passziónak nevezni, mert az gyakori vendég a legutolsó zsellérkunyhóban, faluvégi putriban is.
Pásztortarhonyát kéne enni – gondolta Rezeda Kázmér, és annyira erős, makacs gondolat volt ez, hogy a legközelebbi alföldi városka felé fordította szekere rúdját, és nagy szerencséjére piac volt éppen. Elküldte Andrást, a kocsist, mert a pásztortarhonya bizony magányos dolog. Azután elmerült a piac piacságában. Mindenekelőtt tarhonyát kellett szerezni. A tarhonya nagy, önálló entitás. És a manapság élőknek nagyon kell vigyázni, mert fel van már találva a gépi tarhonya is! Istenkáromlás – gondolta Rezeda Kázmér –, bár magam is estem már ilyen bűnbe, igaz, még gyermekként, az meg bocsánatos. Mert van néhány dolog, ami rémes ugyan, de olykor mégis kívánatos és jó. Az ilyesféle dolgok – már ha az ételféleségekről beszélünk – többnyire a menzák környékén gyülekeznek. Egyikük a menzapörkölt tarhonyával. Abban minden rossz. Rossz a pörkölt, meg híg, ordít róla, hogy elkövették vele a legnagyobb gyalázatot, amit pörkölttel elkövetni lehetséges, felöntötték vízzel, mikor főtt. És rossz a tarhonya, mert gyári tarhonya, vagyis hát úttörőgombóc, de e kettő rossz mégis kiad valahogy valami olyat, amit muszáj kanállal habzsolni, hamar felfalni, repetát kérni, szaftját kenyérrel tunkolni, és még egy harmadik adagot a kisebbektől ellopni.
Vagyis hát így volt régen, amikor Rezeda Kázmér még otthonosan és jogosan mozgott menzák környékén, vagyis jó ötszáz esztendeje. Hogy most milyenek a menzák és a menzapörköltek gyári tarhonyákkal, arról nem tudott semmit. Csak az emlék tolult fel így télen, amikor egy alföldi városka piacán igazi tarhonyát keresett.
Az igazi tarhonya pedig komoly dolog. Az igazi tarhonya magyar dolog. Persze, ha elmerülünk a tarhonya eredetében, akkor újfent nagyon messzire kell kalandoznunk. A tarhonya ugyanis Perzsiából érkezik hozzánk. Neve a perzsa eredetű, majd oszmán közvetítéssel az Alföldig utazó tarchana, amely nem keverendő össze az etruszkok héroszával, Tarchonnal, aki megalapította a Dodecapolist, nem, ez a tarchana nem más, mint búzalisztből és aludttejből készített tésztaféle. Egy másik magyarázat szerint a tarhonya eredete nem ez, hanem a tarhó, vagyis a „felfőzött tej” vagy joghurt, amiben az alföldi pásztorok megfőzték a száraztésztájukat. Akár így, akár úgy, a mi tarhonyánkat ismerik – sőt, magukénak tudják – a sváb vidéken is, meg a bádeni és pfalzi falvakban is, ahol riebele néven dörzsölik az asszonyok át a tésztareszelőn, a tiszta sváb kezükkel. De azért a tarhonya mégiscsak idehaza van igazán otthon, az Alföldön. Jelesen Szegeden és környékén, pedig Vámbéry Ármin még Buharában is találkozott afféle kóbor tarhonyaféleséggel, igaz, az a rongyos juhzsírban volt megpörkölve.
Egy szónak is száz a vége: a tarhonya Szegeden van otthon és punktum. Meg kint a pusztán. Móra írja a Bodri gulyásban, hogy „márpedig a Bodri kutya nem azért kapja a drága jó krumplis tarhonyát, hogy csak úgy hiába lógassa a nyelvét. Meg is kell azért szolgálni emberséggel.” Ebből pedig kiviláglik, hogy a jó pásztorkutya után a jó pásztortarhonyának is nagy volt a becsülete. A szegedi asszonyok az első nagy háború idején ezer mázsa tarhonyát is lemorzsoltak, a trianoni bánat után pedig sok száz vagonnyi tarhonya készült azon a környéken, mintha csak a szegedi asszonyok a bánatot és a keserűséget is le akarták volna morzsolni, át a tarhonyarostán, hogy szép kerek legyen, és a pásztorok megegyék odakint a pusztán. Amúgy a nagy néprajztudós, a szegedi Bálint Sándor szerint „azt tartják a legjobb tarhonyának, amelyet a két Boldogasszony között tojt tojással készítenek”, továbbá azt fontos még tudni, hogy a tarhonya összetevői a következők: liszt, tojás, só, no meg a napfény. Így aztán tarhonyát aratás előtt illik készíteni. Ha a drága jó júniusi „tarhonyaszárító” melegen szárad ki a tészta, akkor száraz helyen, tiszta vászonban vagy bőrben eláll évekig.
Ilyen tarhonyát keresett Rezeda Kázmér, s talált is, kicsike öregasszony árulta, és örült a vevőnek. Ha már a tarhonya megvolt, nem is kellett egyéb, mint mangalicazsír, hagyma, jó szalonna, jó kolbász, pirospaprika meg zöldpaprika, meg hát megfelelő burgonya. Kikocsizott Rezeda Kázmér a pusztába, odáig, hogy már érthető és kézzelfogható legyen Móra írása a Bodriból, miszerint „Katlant se látni az ötömösi pusztán, nemhogy kéményt, mégis úgy füstöl a levegő, hogy szinte kéklik. Katlan ide, katlan oda: mégiscsak nagy tűznek kell ott égni valahol. Nemhiába mondja azt a példabeszéd, hogy minden füstnek tűz az anyja.”
Odáig ment Rezeda Kázmér megfőzni a pásztortarhonyáját.
Megrakta a maga tüzét, fölé akasztotta a bográcsot, a mangalicazsíron megpirította a tarhonyát meg a szalonnát meg a hagymát, mikor szép üveges lett, akkor hozzáadta a piros, csípős fűszerpaprikát meg a felkockázott burgonyát, az egyforma karikára szelt kolbászt meg az ugyanígy karikázott zöldpaprikát, felöntötte vízzel, hogy ellepje, sózta, és megfőzte.
Mikor összepuhult az egész, félrehúzta a tűzről a bográcsot, szedett magának a maga pásztortarhonyájából, előkerítette a fából faragott kanalat, s hozzáfogott. Este lett közben, s hideg. Subába bújt, holott nem volt pásztorféle, polgárféle ember volt, éppen ezért soha nem parasztozott, mert mélységesen tisztelte a parasztembert. Subába bújt Rezeda Kázmér, nézte a hamvadó maga tüzét, ette fakanállal a maga pásztortarhonyáját, hallgatta a pusztát, a téli, fagyos, éjszakába forduló magyar pusztát, és távol, hol „az ég a földet éri”, látott három alakot.
Kelet felé igyekeztek. Királyok voltak. Lángos csillag is állt felettük. Elmosolyodott, és belenyugodott az éjszakába Rezeda Kázmér. Arra gondolt, hogy mégis és mindenek ellenére, lám, lehet élni. Sőt még érdemes is.