Mondtam már, hogy örülnék, ha világverő Attilának szólítanának? Akkor azt is mondtam, hogy igazából nem érdekel. Hívhatnak Jeremiásnak is. Közel kilencven éve élek ebben a városban. Pentapolisban.
New Yorkban születtem, és kettős gyilkossággal kezdtem az életemet. Anyámat és az ikertestvéremet öltem meg. Rögtön az elején történt, nem csoda, ha semmire sem emlékszem.
Nehéz szülés volt a mienk. A testvérem és én úgy bújtunk elő anyánk méhéből, mint valami csecsemő-Laokoón-csoport: nyakunkra tekeredett köldökzsinórral.
Tudják, ki volt Laokoón?
Nem vesztettek semmit, de azért elmondom. Pap volt. Trójai pap. Rémlik valami? Trója is egy város volt. Öregebb, mint az én Pentapolisom, de város. Ég veled, Trója! Ég veled, Ilion! Észrevették, hogy minden a városokban történik? Laokoón Trójában élt, Apollón papja volt. Nem lehetett ostoba ember: ellenezte, hogy Odüsszeusz falovát behurcolják a várost védő falak mögé. Pedig nem tudta, hogy a ló gyomrában gyilkosok lapulnak. Olyan emberek, akik fémből készült eszközökkel – ezeket fegyvernek hívjuk – arra készülnek, hogy más embereken lyukakat ejtsenek, hogy kicsurogjon a belsejükből a vér. Mondom, Laokoón pap volt. Ismerte az embert. Gyanakodott. És milyen igaza volt! El is nyerte érte a jutalmát. Az istenek két óriáskígyót szabadítottak rá és a fiaira, és a rusnya hüllők megfojtották őket.
Fiatalkoromban gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik együttérzésükről biztosítottak, amikor megtudták, hogy egy tömeggyilkosság túlélője vagyok. Én pedig újra és újra elismételtem nekik, hogy igazából nem rázott meg a dolog, mert nem ismertem a testvéremet. Mindössze kilenc hónapot töltöttünk együtt az anyánk méhében. Elég szűkös lehetett.
Hogy anyámat nem ismertem? Tragédia.
Hogy apámat sem? Szomorú.
Hogy egyetlen nagyszülőmhöz sem volt szerencsém? Az már vicc, ugye?
Hogy akkor honnan a fenéből tudok ennyi mindent?
Mennyi mindent?
Azzal kellett volna kezdenem, hogy félvér vagyok. Bármit jelentsen is az.
Ez fontos. Jó lenne, ha szem előtt tartanák, hogy nem vagyok fehér magyar. Félvér vagyok: négerből és kínaiból lettem magyar.
Valójában bonyolultabb a dolog, mert már anyám is félvér volt: kínai és tibeti keverék.
De hát mondják meg, ki nem keverék?
Apám? Apámról nem sokat tudok.
Anyám szülei Tibetben ismerkedtek össze. Anyai nagyapám kínai volt, a Tibettel szomszédos Jünnan tartományból érkezett Lhászába egy akrobatacirkusszal. Légtornász volt, és gumiember. Anyai nagyanyám szép nő volt, és nagyon kedves. Szerette a sárkányokat. Anyám már Amerikában született, Ohióban, az Erietó partján fekvő Clevelandben. Ismerős, ugye? Nem csoda, Paul Newman, a Cuyahoga folyó és az első amerikai Kossuth-szobor városa. Egy csomó híresség született ott, például Roger Zelazny. Író volt. Írt néhány jó könyvet. Az egyik címe: Lord of Light. A fény ura. Jó cím, nem? A történet sem rossz: abból indul ki, hogy a Föld már rég nem létezik. Elpusztította az ember.
Ez a félvér-negyedvér ügy nem hagy nyugodni. Tegyük tisztába egyszer és mindenkorra!
Kezdjük Szent István királynál. Krisztus születése után ezerben koronázták. Azóta eltelt újabb ezer év. Ha egy emberöltő 25 év, az százévenként négy generáció. Szent Istvántól máig tízszer négy, vagyis negyven. Generációnként duplázódik a felmenőink száma. Igaz? Tiszta sor. Az első generáció a két szülő. A második a négy nagyszülő. És így tovább. A lánc nagyon sérülékeny: ha csak egyetlen ősöm kiesik, akkor én ma nem vagyok itt. Ha az önök egyetlen ősapja vagy ősanyja kiesik, akkor most önök nem olvasnak engem. (Látják, milyen javíthatatlanul bizakodó vagyok? Azt hiszem, olvasnak…
Mindegy, azért én folytatom. A vulkán akkor is hányja a szikrát, és okádja a gyönyörű lávát, ha senki nem látja.) 1700 körül nagyjából négyezer egyenes ági fölmenőm élt. Az 1600-as évek elején már 65 ezer. Népes rokonság, ugye? Egy városnyi nagynéni és nagybácsi. Rémisztő, nem? Mátyás uralkodásának vége felé az őseim száma egymillió. A hárommilliós országban. Az 1300-as évek elején, amikor az utolsó Árpád-házi király meghalt, 268 millió ősöm nyüzsgött e sártekén. Szent István koronázásakor egybillió.
Megrendítő, igaz?
A görögök és a rómaiak mindent tudtak. Ezt is tudták. Nekik aztán mindenre volt szavuk. Nézzék csak:
A lista közel sem teljes.
De hagyjuk a rómaiakat! Vissza a szűk családhoz!
Ősvesztés. Így nevezik a jelenséget. Tiszta matematika. Minden emberpéldány létezéséhez szükség van a fentebbi ősökre, ám az időben visszafelé a hatvány hatványán növekszik a közös ősök száma. Látják? Semmi sem biztos, csak az, hogy semmi sem biztos. Meg az, hogy mindannyian rokonok vagyunk.
Vivát, barátaim! Éljen a tudomány!
Ahogy már mondtam, anyám Clevelandben, a Cuyahoga folyó partján született.
Hogy apám hol született? Nem tudom. Talán ő is ott.
A Cuyahoga nem nagy folyó, de nagyon különleges. Hegyek közt, nemzeti parkokon át csordogál, és olykor kigyullad. A Cuyahoga szereti a meglepetéseket: 1868-as első égésétől mostanáig tizenháromszor gyulladt meg. 1936 februárjában, aztán 1952-ben is lángba borult.
A hatvanas években például annyi szennyeződés került a folyóba, hogy 1969. június 22-én meggyulladt, és sűrűn gomolygó, fekete füstöt okádva égett.
Ég veled, anyám folyója, kék Cuyahoga!
Ami keveset a szüleimről és a nagyszüleimről tudok, azt egy levélből tudom, melyet apám hagyott rám azzal, hogy ha úgy alakul, a 12. születésnapomon adják a kezembe. Apám a 12. születésnapomon markomba is nyomta a barna borítékot.
Ez a tied, fiam, mondta. Apád küldi neked.
Értetlenül nézhettem rá, mert hozzátette: „A vér szerinti apád.”
Elhiszik, ha azt mondom, nem gyanítottam, hogy az apám nem az apám, az anyám nem az anyám? Én sem hiszem el. Nevelőanyám szőke volt, és kék szemű. Nevelőapám is, ráadásul fehér bőrű és szeplős, mint a pulykatojás, olyan hosszú, girbegurba orral, mint egy karabahi hegyi pásztor. Ha én belenéztem a tükörbe, ki nézett vissza? Valaki, akinek a bőre aranybarna, a haja olyan fekete, hogy az már kék, ajka duzzadt, az orra pedig tömpe. És mongolredője van. Hogy is jutott volna eszembe, hogy kakukkfióka vagyok?