Ne becsüljék alá a népemet. A magyarok, ha nekidurálják magukat, nagyon tudnak pusztítani.
„A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”
Nem ismerik? Elmesélem. A IX. században délről afrikai mórok, északról hajós vikingek támadták Európa tengerpartjait. Kelet felől, az ázsiai pusztákról pedig beviharzottak a kontinens szívébe, a Kárpát-medencébe a magyarok. Kalandozóknak hívjuk őket, azt az ötven-nyolcvan évet pedig, amikor a lovasaik módszeresen végigrabolták Európát, kalandozások korának. Kíváncsi emberek voltak a honfoglaló magyarok. Otthonosan poroszkáltak a mai Ausztriában, Csehországban, az egész német nyelvterületen. Svájc hegyei is érdekelték őket. Galliában az Atlanti-óceán partjáig jutottak. Átkeltek a Pireneusokon, fellovagoltak az Ebro völgyén Asztúriáig. Andalúziában a Guadalquivir partján megálltak, megitatták a lovakat, s a folyó fölött farkasszemet néztek a mór Córdoba és Sevilla szerecsen harcosaival. A Balkánon meg sem álltak Konstantinápolyig. Velencét lóháton, vízen úsztatva ostromolták, Itáliába olyan rendszeresen jártak, hogy az Alpokon átvezető utat, melyet használtak, évszázadok múltán is „Via ungherese”-nek, magyarok útjának nevezték.
A korabeli misekönyvek tanúsága szerint Európa népei így könyörögtek a Mindenhatóhoz: „A magyarok nyilaitól ments meg minket, Uram!”
Tudják, mi volt a magyar lovasok sikerének titka? Az önbizalmuk. Tudták, hogy legyőzhetetlenek. Meg a fantáziátlanságuk. El sem tudták képzelni, hogy veszíthetnek.
Biztos, ami biztos, csodafegyverük is volt. A reflexíj. Hasonló visszacsapó íjuk volt a szkítáknak, a hunoknak, a mongoloknak. A magyarok íja sokkal messzebb hordott, mint az ellenfeleiké, és átütötte a páncél vasát is.
Volt még valami, ami segítette a magyarokat. Hű társaik: a lovaik. A szívós, mozgékony keleti lovak. Tudják, mekkora előnyt jelentett akkoriban a ló, az íj és az önbizalom?
Segítek. Képzeljék azt, hogy vadászrepülőgéppel támadnak egy idős, beteg struccot.
A kalandozások ideje úgy három emberöltőn át tartott. Szinte hallom, ahogy azt pusmogják: „Mocskos rablók! Lóhátra nőtt, karikalábú törpék! Nyereg alatt puhított húst zabáltatok!”
Hát, lehet benne valami. Említettem már, hogy milyen az ember? Rabol meg gyilkol. Aztán a rablást, a gyilkolást, az álnok csellel megnyert csatát hőstettnek és az igazság diadalának nevezi.
Hogy ez nem szép? Istenem. Mi szép? A csendélet fácánsülttel? Kérdezzék meg a fácánt.
Miért éppen a magyarok lennének mások?
Mindazonáltal a valóság árnyaltabb. A magyar kalandozások nem egyszerű rablóportyák voltak, hanem alapos kémmunkával előkészített, gondosan megtervezett, szövetségi egyezségekkel támogatott, óraműpontossággal végrehajtott vállalkozások. Ló, íj, kengyel, önbizalom. Ez az alap. De kell még valami. Kíméletlenül precíz logisztika. Mindent tudtak: utakról, folyókról, hidakról, gázlókról, hegyekről, hágókról, falakról. És az ott lakó emberekről. Gondoljanak csak bele, egy mai kamionosnak sem kis út Isztambul vagy Barcelona. Ezer évvel ezelőtt pedig harcolni is kellett, közben táplálkozni, üríteni, aludni. „Mocskos törpe rablók?” Kikérem magamnak. Tisztábbak, kecsesebbek és elegánsabbak voltak, mint a földet túró, otromba nyugati parasztok vagy a súlyos páncélokban bűzlő lovagok. Dzsajháni, az elfogulatlan bokharai tudós 870 körül azt írja, hogy a magyarok „szemrevaló, szép külsejű emberek”, vagyonosak és szembetűnően gazdagok. A nyers hús a nyereg alatt? Az a ló feltört hátát óvta.
Azt hiszem, a kitűnő francia történész, Georges Duby a lényeget látja, amikor azt írja, hogy az új Európa kialakítását nyugaton, Róma romjain a barbár germánok kezdték meg az V. század végén, Európa közepén pedig a magyarok fejezték be.
Mondom, ne becsüljék le a népemet. Ha nekiduráljuk magunkat, nagyon tudunk pusztítani.
Nem hiszik? Gondoljanak bele a következőkbe.
Az amerikai atombomba előállításának legfelsőbb agytrösztjében négy magyar tudós ugráltatta az olasz Enrico Fermit. (Én különben biztos vagyok benne, hogy Fermi egyik őse magyar volt. Gondoljanak a kalandozókra meg a „Via ungherese”-re. Kézenfekvő, nem?) Folytatom. A számítástechnika alapjait és a számítógép ősét magyar tudós alkotta meg az Amerikai Egyesült Államokban. A világ első színes televízióját és plazmatévéjét magyar tudós készítette. Ezer évvel ezelőtt magyar kalandozók használtak először Európában levesport. Ráadásul Magyarországon született a cionizmus atyjaként ismert remek kerékpáros, Khóze HaMedínah, magyarul Herzl Tivadar.
Van még kérdés?
Mintha mi, magyarok le akarnánk rombolni, bontani a világot.
A világ meg minket akar lebontani.
Azt gondolják, bolond vagyok?
Lehet.
Lehet, hogy nem.
Tényleg a bolondokházában írok. Mert minden más leállt. Minden megállt a Földön. Nem repülnek a repülőgépek, nem mozdulnak az emberek, nem folynak a vizek, nem fúj a szél, nem száll a por. Bárhol írhatok, ahol csak akarok. Templomban, a városháza dísztermében, a püspök székében. Eleinte a könyvtárakat szerettem. Aztán rákaptam a vendéglőkre. A gőzfürdőben is írtam pár feljegyzést. Végül itt kötöttem ki, a bolondokházában. Megnyugtató.
Értik? Nem érthetik.
Nem tudják, mi az: egyedül lenni.
Most, hogy megállt az idő, minden mozgás, minden folyamat megtorpant, állnak az emberek, nem moccannak az égen a madarak, a repülőgépek, az egész földkerekségen csak én mozgok, most eléggé ráérek.
Belegondoltak már abba, hogy mi lenne, ha minden kívánságuk teljesülne?
Hát persze. Ki ne játszott volna el a gondolattal? Legalább gyerekkorában.
De belegondoltak-e igazán?
Nem hiszem. Ebbe csak az gondol bele igazán, aki bolond. Vagy akinek az Isten, a sors vagy a balsors megadta a lehetőséget.
Mosolyognak? Az önök helyében én is mosolyognék.
Pedig elhihetik, nehéz ügy.
Van egy mese, mely minden ősi kultúrában létezett. Atlantiszban, Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában. Stonehenge papjai és a máltai hipogeum titokzatos építői is ismerték, és ismerték Óceánia őslakói, akik a végtelen vizeken vörös vitorlájú papiruszhajókon úsztak kitartóan a lenyugvó napkorong irányába. Ez a mese százféle formában, de mindig arról szól, hogy az ember lehetőséget kap rá, hogy az édenkertben éljen, de nem tud élni vele, ezért újra és újra kiűzetik a paradicsomból, és vízözön, tűzözön, szélözön pusztítja el a világot.
A baj mindig ugyanúgy kezdődik: az ember elégedetlen. Nem elég neki az, amije van. Unja az édent. Másra vágyik. És szeretné, ha minden vágya megvalósulna. Az Isten pedig olykor azzal bünteti, hogy beteljesíti a vágyait.