Tudják, hogy köszöntik egymást évszázadok óta azok az emberek, akik mindennap leereszkednek a föld sötét üregeibe, és nem tudják, hogy retúrjegyet kaptak-e, vagy csak odafelé érvényes a tikett? Jó szerencsét! Ránk is ránk férne a szerencse, mert ostoba világban élünk. Olyanok vagyunk, akár a gyerekek. Semmit sem tudunk a működés lényegéről.
Nem tudjuk, miért élünk, nem tudjuk, miért él az ebihal. Nem tudjuk, mi az élet. Nem tudjuk, hogyan keletkezik. Nem tudjuk, mi a célja. Szempillantás alatt meg tudunk ölni több százezer embert, de fel tudunk támasztani csak egyetlen egeret? Dzsungeleket vagyunk képesek kiirtani, tengernyi vizek élővilágát elpusztítani, ám a Tejútrendszer összes szervetlen anyagából sem tudunk előállítani egyetlen földigilisztát.
Mire vagyunk büszkék? Gyártani tudunk, teremteni nem. Listákat állítunk össze a Föld veszélyeztetett állatairól és növényeiről. Számon tartunk sebezhető fajokat, végveszélyben lévőket és kihalókat. Utóbbiaknak annyi. Ég veled, erszényes tasmán ördög! Ég veled, afrikai tengeri tehén! Ég veled, arab sivatagi farkas!
Tudják, hogy a szellemleopárdnak is nevezett tibeti hópárducnak azért olyan hosszú a farka, hogy a sziklasivatagok dermesztő éjszakáin azzal melegítse az orrát? Nem tudták? És azt tudják, hogy a hópárduc a kirgiz nők totemállata? Nem tudták? Nem baj, nincs jelentősége. Ég veled, tibeti hópárduc!
Tudják, hogy mi az a „Fagyott Bárka” program? Nem? De Noé bárkájáról biztosan hallottak. Kapaszkodjanak meg, Noé apó ladikja valójában nem hajó volt, hanem a legutóbbi világvége előtt létrehozott génbank, melyet Ádám százharmincnegyedik unokája Isten parancsára épített fel. Na, mit szólnak? Mit tudom én, hogy miért éppen a százharmincnegyedik. Mit akadékoskodnak, nem ez a lényeg! Hanem hogy Isten megengedte az ostoba embernek, hogy megmentse azt a sok információt, amely az evolúció évmilliárdos folyamatában az egyes növény- és állatfajokban felhalmozódott.
A Fagyott Bárka program ugyanez. Egy nagy géngyűjtemény.
Mit jelent ez? Semmi újat. Feltehetően ismét egy világvége közeleg.
Tudós elméink azt jósolják, hogy az elkövetkező húsz évben kihal az emlősfajok fele, a madárfajok negyede. A férgekről, pókokról, rovarokról ne is beszéljünk. Sutty! Egyszer csak eltűnik mind. Volt, nincs! Nem marad semmi, csak a napszítta, fehér csontváz, a korhadó karosszéria, az üres kitinváz. És amikor az utolsó példányuk csontjairól is lefoszlik a hús, akkor a több millió év során összegyűlt tudás is elvész.
A Fagyott Bárka hűtőkamráiban ivarsejtek és szövetminták várják a világvégét. Aminek utána – ha minden összejön – klónozással újrateremthető lesz a színes és változatos földi paradicsom. Az, amelyben most élünk.
Ki mondja, hogy nem tudunk teremteni? Naururól már nem is beszélek.Pedig beszélhetnék. Tudják mit? Beszélek is. Miért ne csaponganék? Időm, mint a tenger.
Nauru egy nanoszigetország Mikronéziában. Eldorádó? Azúrkék víz, türkizzöld ég, homokra hasaló pálmafák? Lófütty! Nem az. Korallmészkő és foszfát. Tizenhat faluja, egy tava és egy foszfátbányája van. Tulajdonképpen az egész sziget egyetlen foszfátbánya. Az őshonos élővilágnak már régóta befellegzett.
Az ember behurcolta a patkányokat, a patkányok miatt a macskákat, a macskák miatt a kutyákat, így hát a szigeten az emberen kívül ma főleg patkányok, macskák és kutyák élnek. Létezik ötven növényfaj, tengődik néhány rák és rovar, valamint egy érthetetlenül szívós nádiposzáta.
A halászatnak befellegzett, a mérgező foszfátiszap miatt a parti vizekbe tévedő halak felfordulnak, mielőtt kifognák őket. A huszonegy négyzetkilométer alapterületű szigetállam kibányászta és jó pénzért eladta önmagát. Akkor aztán futott a szekér! A nauruiak a világ legkövérebb emberei voltak. Nem dolgoztak, csak vedelték az ausztrál sört és az amerikai kólát, és hamburgert zabáltak.
A sok-sok szumóhasú férfi boldogan vigyorgott egymásra: – De jó nekünk itt Eldorádóban! – Törölgették a pofájukról a kecsapot, dörzsölgették a hordóhasukat, és nem fektettek be, nem gondoltak a jövőre. A foszfát elfogyott, és a hájas nauruiak hájasak ma is, mégis szegényebbek, mint a pókhasú szomáliaiak és a piszkafa etiópiaiak. Az országot kifosztó politikusok meglógtak, és élik világukat. A szigetnek már természetes ivóvize sincs, az istenadta nép a végszükségben Ausztráliára bízta a legfontosabb minisztériumokat.
Szép történet, ugye?
Szinte hallom, ahogy azt morogják a bajszuk alatt:
„Micsoda balfékek a nauruiak.”
Csak semmi nagyképűsködés, a helyzetjelentés olyan, mintha a Föld egészéről olvasnánk elfogulatlan beszámolót. Itt tartunk. Az előadás feltartóztathatatlanul közeledik a vége felé.
Csak semmi pánik, egyszer úgyis mindannyian meghalunk.
Azt mondják, ideje bemutatkoznom?
Lehet, bár semmi jelentősége. Szeretném, ha úgy szólítanának: „Attila, a hun”. De valójában mindegy. Szólítsanak, ahogy akarnak, engem nem érdekel.
Tudják, mi érdekel engem? A városom. Pentapolis.
Szinte látom, ahogy összenéznek. Szinte hallom, ahogy azt kérdezik: „Pentapolis? Eszik vagy isszák? Sosem hallottunk róla.”
Tudom, hogy az én városomat kevesen ismerik a Földön. De mondják meg, kit vagy mit ismerünk mindannyian? Hallottak már önök Christianapolisról? Hát Zugarramurdiról és Urdaxról? Vagy Manfredoniáról? Krokodilopolisról? A hatvan ezüstkupolás Diomiráról? Ninuáról, ahol nem ismerik a páratlan számokat? Sadagoráról, ahol ha kivágnak egy fát, előtte halálra ítélik? Zumuráról, ahol cserépcsövekben vezetik az időt? Titaputáról, melyben boldog halottak remegve várják az életet? Otrugulról, amely mindenki saját városának mutatkozik?
Na látják. Ismerünk egyáltalán valamit? Akár a szülőhelyünket? A szüleinket? Önmagunkat? Bonyolult modelleket fabrikálunk – kristályszerkezeteket, világhálót, galaxis- és géntérképeket –, de semmit sem tudunk a körülöttünk lévő világról. Nem ismerjük önmagunkat, és nem ismerjük a velünk együtt élőket. Még családtagjaink gondolatainak, érzeteinek is csak elenyésző töredékét ismerjük. Mit tudtunk anyánk ábrándjairól? Mit a gyerekeink elsuhanó sejtelmeiről? Lehangoló, ugye? Minden agy önnön univerzumának végtelen óceánjában ázik.
Tudják, hány város, falu, település létezik a Földön? Pontosan senki sem tudja. Csak Magyarországon több mint háromezer emberlakta település létezik. Mennyi lehet Németországban? Az Amerikai Egyesült Államokban? Kínában és Indiában?
Tudták, hogy a kígyók a négylábúak főosztályába tartoznak?
Erről eszembe jut egy vicc.
Azt mondják, csapongok? Miért ne tenném? Időm, mint a tenger.
A neves tudós idomított békát mutat be egy nemzetközi konferencián. „Figyeljék meg – mondja –, tapsolok, és azt kiáltom: ugorj, béka! És a béka ugrik. Levágom az egyik lábát, tapsolok, és azt kiáltom, ugorj, béka! És a béka ugrik.” Így megy ez, míg le nem vágja a béka összes lábát, amikor is a béka többé nem ugrik. A professzor így szól akkor: „Tisztelt kollégák, mi a tanulság? Ha mind a négy lábát levágjuk, a béka megsüketül.”
Ég veled, rákosi vipera!
Örök bajunk, hogy az ostobák mindenben bizonyosak, az értelmesek meg tele vannak kételyekkel.
El ne menjenek! Még nem fejeztem be.