Egy estén, 1848-ban, itt, a kúriában jó alaposan berúgott Petőfi Sándor házigazdájával, Jékely Lászlóval, aztán másnap reggel elindultak együtt a dési csatába. Amúgy csak suttogva merem mondani, hogy amikor a mi Sándorunk a környéket járta, a szomszéd faluban, Fülpösdarócon is megfordult, és ha már ott volt, udvarolt kicsit Rubi Zsigmond uram leányának – bár a beavatottak szerint az „udvarlás” kifejezés meglehetősen eufemisztikus annak leírására, ami ott történt. De ezek a régi dolgok odalettek mind. Vagy inkább beköltöztek az emlékezetbe, sok-sok egyéb feleslegesség közé, amely feleslegességek nélkül nem is lehetne élni.
Ilyesmi feleslegességekről mesél a Jékely-kúria Géberjénben. Erről mesél Szőnyi István festménye Jékely Lászlóról. És az öreg fénykép is, szintúgy őróla. Aztán itt van a fia, Jékely Gedeon, és itt van az ő egykori útlevele. Tudják, mit vágtak ki belőle? Az 1936-os úti célt: a berlini olimpiát! Az útlevélben amúgy a „foglalkozása” rovatban ez szerepel: „FÖLDBIRTOKOS”.
Hej, barátaim! Ha ez még egyszer hivatalos foglalkozás lehetne!
A Jékely-kúria parkjában megvan még a család kriptája. Megvan, csak benőtte az idő. És megvan még az 1922-ben készült napóra is. Pontos ma is. Csak nem törődik az óraátállítással. Így aztán fél háromkor is fél kettőt mutat, tudomást sem véve holmi elmebajokról. Felirata pedig így hangzik: Nihil sub sole novum. Vagyis: Nincs új a nap alatt. Gyertek, hajoljatok kicsit közelebb…, nem merem hangosan mondani…, tényleg nincsen.
A kúria parkjában négy öreg tölgyfa áll még. Eredetileg heten álltak, mert a hét honfoglaló vezér tiszteletére ültették a Jékelyek. Három öreg legény sajnos már nem él. De ez a négy talán még eltemet bennünket, remélem.
A Szamos holtágánál lakik a ballagó idő. És ballag még… Mindennap, éppen egy keveset. Csak amennyi ahhoz kell, hogy felkeljen a nap, lenyugodjon a nap, és megjöjjön az étvágy. Azontúl csak üldögél. A néma vizet nézi. És azon mereng, hogy majd ebben a vízben fog nyugodni, ha eljön az idő.
Aztán eszébe jut, hogy ő a ballagó idő, és akkor vajon milyen időnek kell majd érkeznie, hogy elnyugodhasson végre a Holt-Szamos csöndes vizében. Akkor mindig rádöbben, újra és újra, hogy nem fog eljönni az az idő. Mindig rádöbben, újra és újra, hogy ő maga az az idő. Itt ül már az idők kezdete óta, és látta az 1181-es évben a falut összeíró írnokot, látta az összes királyt, a Gutkeled nemzetségeket, látta a Jékelyket, és látta Géberjén minden egykor volt lakóját, akik megtartották ezt a népet akkor is, amikor úgy tűnt, nem tarthatja meg senki sem.
És mikor ezt mind végiggondolja a ballagó idő, el is bóbiskol egy kicsit. Mert öreg. És mert halhatatlan. A tétova garabonciás pedig olyankor szeret legjobban megérkezni, amikor elbóbiskolt az idő a Holt-Szamos partján, mert olyankor úgy érzi, ő sem fog meghalni igazán sohasem.
Ez a különös érzés bizonyossággá fokozódik, amikor leül az öreg garabonciás az iskolakert mellett a kicsike fogadó udvarán, az almásládákból eszkábált ülőalkalmatosságok egyikére, és szertartásosan rendel magának egy lángost. Várni kell keveset arra a lángosra, soha nincsen készen előre Géberjénben, s a kicsike várás éppen arra elegendő, hogy az iskola kertjéből érkező madárdal összekommendálja kissé a gondolatokat.
És addigra elkészül a lángos. Gizike hozza, mint győztes hadvezér az ellenség vezérének kardját, és Gizikének minden oka megvan erre. Ugyanis nincsen több olyan lángos, mint az övé. Gizike pedig egyszer, miután Rezeda Kázmér megtépte ruháját, és igazi könnyeket sírt a porba hullva, leírta Rezeda Kázmérnak a lángos hozzávalóit és elkészítésének módját, a következőképpen:
„Lángos: 1 kg liszt, 1 ek. só, 1 ek. cukor, 1 db élesztő, 1 kis tejföl, fél l tej. A lisztbe beletesszük a sót, tejfölt. A cukrot a tejjel és az élesztővel felfuttatjuk, és utána dagasztjuk. Dagasztás után olajos nejlonzacskóba rakjuk, kb. 25 perc után sütjük. Hűtőbe kell rakni. Jó étvágyat!”
Rezeda Kázmér úgy őrizte ezt a néhány sort, mint az esszénusok a kumráni tekercseket. Ennek alapján próbált lángost sütni odahaza, lángost, amely könnyű, puha, aranybarna, amelynek közepe sem keményedik meg, nem válik pengeélessé, hogy nyílt sebeket húzzon a szájpadláson, lángost, amely nem szittyós, nem szívja meg magát olajjal, szóval lángost, amelytökéletes. És nem sikerült soha, ugyanis Gizike egy dolgot nem írt bele a receptúrába. Azt, hogy Gizike.
Holott teljesen nyilvánvaló, hogy ezen múlik minden!
(Vége)