De miért megy az ember Géberjénbe? – tehetjük fel a kérdést, és feltette Rezeda Kázmér is. A válasz nem lehet pusztán a lángos. És lássuk be, kínzó kérdés lehet ez sokaknak, mindazoknak, akik nem mennek Géberjénbe, és nem is fognak menni soha. Annak viszont, aki sokat megy Géberjénbe, pont ennek a kérdésnek nincs semmi értelme. És már most, a legelején szögezzük le: ez nem vonatkozik a géberjéni lakosokra, ugyanis az itt lakóknak ez életük színtere, amely soha nem válik „tájjá” a szó azon értelmében, ahogy táj lesz egy vidék az átutazónak, a turistának, a kirándulónak, a tétova garabonciásnak, időutazónak.
Minden vidék lakójának érzelmi viszonya élete színteréhez más, mint a jövevénynek. Több is, és kevesebb is. Több, hiszen az adott vidék az élete. És kevesebb, mert a legcsodálatosabb vidék lakói is végigélik mindennapjaik küzdelmeit, és nincs idejük azzal foglalkozni, hogy az ő vidékük szép-e, vagy sem. Csak nagyon ritkán tudatos számukra ez a viszonyulás. Ám az átutazó azért van ott, mert éppen kiszakadt saját közegéből, saját vidékéről, ahol a maga hétköznapjait harcolja végig, és rácsodálkozni jött.
A Húsvét-sziget lakói sem fognak naponta ámulattal elzarándokolni szobraikhoz, míg az odaérkező utazó azért érkezett oda, hogy ámulattal elzarándokoljon a szobrokhoz. Géberjén lakói sem fognak naponta ámulattal végigsétálni falujukon, ám a tétova garabonciás azért érkezik újra és újra, nyári délutánon és téli éjjelen, sírkertekből is elindulva, feltámadva és talán sosem volt hangulatokat dédelgetve, hogy végigsétáljon Géberjénen. Aki pedig nem fog eljönni ide sohasem, mert nincsen kedve feltámadni, sírkertekből megszökni és sosem volt hangulatokat dédelgetni, az menjen a Nagykörútra, és egyen meg egy hamburgert!
S ha ez ítéletfélének tűnt, akkor folytatom mindjárt egy vallomással – gondolta Rezeda Kázmér, aki amúgy is szerette a színpadias vallomástételeket: Én szeretem Géberjént.
Szeretem, mert kicsike. Szeretem, mert messze van. Szeretem a vidéket, ahol van. Szeretem Szatmárt. Szeretem a Holt-Szamost. Szeretem a csöndjét. Szeretem a pletykáit. Szeretem a kocsmáját. Az almáját. A szilváját. Barackját. Fáról is, üvegből is. Szeretem a kutyaugatást. Szeretem, ha összegyűlik a falu, hogy megünnepeljen valamit, vagy csak azért, hogy mulasson egyet.
És szeretem a lángosukat.
Hát ezért járok én Géberjénbe.
Az úgy van – tegyétek kezeteket a szívetekre –, hogy az ember elvetődik valahová, egy faluba, aztán azt gondolja, a világ legtermészetesebb dolga, hogy az a falu ott van. És nyilván ott van öröktől fogva. Valahogy úgy, hogy összeállt ez a Föld nevű bolygó valahogyan, forgott, hűlt egy kicsikét, aztán jöttek a dinoszauruszok, azok meg kihaltak, aztán lettek a falvak, azok meg nem haltak ki, és tessék, itt vannak, van templomuk meg kocsmájuk, és ez feltehetőleg így lesz, míg a világ világ és még hét nap. De ez nem egészen így van.
Hát kezdjük az elején!
Egyáltalán nem volt nevezetes esztendő az 1181-es esztendő. Megszületett Assisi Szent Ferenc – aki születése pillanatában sem „Assisi”, sem pedig szent nem volt; meghalt Takakura japán császár; a velenceiek megostromolták Zárát, de nem tudták bevenni; Magyarhonban pedig – ahol III. Béla királyunk uralkodott éppen – nekiálltak összeírni a czégényi monostor birtokait. És az összeíró lejegyezte az árkusra Gabrián falu nevét. No, innen tudjuk, hogy Géberjén 1181-ben már biztosan falu volt.
Nevezték pedig Gabriánnak, mert ez a Géberjén hosszú idő alatt alakult csak ki. Ebben a Gabriánban pedig a Gábor nevünk bújik meg – s a falu nevének személynév eredete is arra utal, hogy ősi településsel van dolgunk. Szóval, a latin Gabrianusból lett Gabrián, abból meg Gáborján, aztán hangrendváltással végül Géberjén. Nem árt az ilyesmiket is tudni. Haszna nincsen semmi sem. Csak annyi, hogy az ilyesféle felesleges tudásoktól kitárul a világ, és a tudás birtokosa abban a kitárult és hatalmas világban is el tudja helyezni önmagát. Míg aki semmit sem tud, az a maga szűk és aprócska világában is eltéved, miközben meg van róla győződve, hogy az egész Mindenségben otthonosan mozog.
Ezért olyan szerencsétlen kis nyomorultak többnyire a kozmopoliták.
No, ha tehát ezt is tudjuk, akkor írjunk le egy fontos mondatot! Ez így hangzik: 1393-ban Zsigmond a Gutkeled nembeli Báthory István leányának adományozta Géberjént. Ebben a mondatban is van minimum egy fogalom, amely magyarázatra szorul. Méghozzá a Gutkeled. Ezek a Gutkeledek még a rossz emlékezetű Orseolo Péter király idejében jöttek Magyarországra, méghozzá a Sváb Hercegségből, és a Stauf-házból származtak. Legrégebbi ismert tagjuk Magyarhonban Vid ispán – egyenesen Salamon királyunk idejéből.
Ebből a nemzetségből aztán olyan családok váltak ki, mint az Amadék, a Báthoryak, Márkyak, Chatáryak, Dobyak. Most, hogy már ezt is tudjuk, haladjunk tovább a históriában!
1581-ben maga Báthory Miklós országbíró ad parancsot, hogy Réthey Pétert vezessék be Géberjén birtokába. Aztán 1624-ben II. Ferdinánd Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek adományozza. 1626-ban Réthey Péter özvegye, Csapi Zsófia lányára, Réthey Zsófiára és annak férjére, Mosdóssy Imrére hagyja a birtokot. Aztán elérkezik 1647, amikor is III. Ferdinánd I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek adja a falut, hiába protestál ez ellen a két örökös, Réthey Zsófia és Mosdóssy Imre. De végül az ő kettejük örökségeként száll a birtok Jékey Ferencre, és ezt a birtoklást 1659. május 3-án maga Lipót császár erősíti meg.
Így kerültek hát ide a Jékeyek, és maradtak is, meddig maradhattak. És építettek egy kúriát maguknak, és az a kúria most megújulva és méltóképpen siratja és dajkálja és dédelgeti és suttogja a múltat.
És abból a suttogásból kihallatszik sok minden…
(Folytatjuk)