Ideje lenne, hogy valaki ódát írjon a krumpliról – gondolta Rezeda Kázmér, ugyanis, tette hozzá magában, elég kevés dolognak volt érdemes átkelni az óceánon, de a krumpli mindenképpen e kevesek között van. És talán még az indiánok legendái ilyenek, még akkor is, ha esetleg semmi közük a valósághoz. De Winnetou akkor is szebbé, jobbá tette a világot. És ugyanígy tett a krumpli is.
A krumpli – affektálósan burgonya, székelyek között pityóka – egyáltalán nincs az őt megillető piedesztálon.
Pedig ott van mindjárt a héjában sült krumpli. Ahhoz tél kell, olyan régi tél, hideggel meg hóval, és a nagymama kell, aki alkonyat felé egyszer csak azt mondja, hogy gyerekek, odateszek egy kis krumplit a sütőbe! – és aztán odateszi. A krumplit előbb alaposan megmossa, a héját a kis konyhai kefével le is keféli, a sütőt begyújtja, a megfürdetett krumplik pedig bemenetelnek a tepsiben a forróságba.
Amikor pedig előkerülnek, ráncosak, és halottnak tűnnek, és tűzforrók, gyorsan kell dobálni őket egyik kézből a másikba, ami elég jó móka, de az igazi móka, amikor a tányérka szélére vaj kerül, meg só, a tányérka pedig a tálcára, melléje krumpli és bögre tea, aztán az egész bejön a nagymama lábán a nagyszobába, Rezeda Kázmér pedig odahúzta a kisasztalát és a kisszékét az ablakhoz, odakészítette az Ezeregyéjszakát vagy az Andersen meséit, olvasni kezdett, vagy előbb nézte az ablakon túli hideget és havat, és felvágta az első krumplit, vajat kent beléje, a közepébe, belecsippentette a tányérszéli sóba, és bekapta a falatot. Nem lehet pontosan tudni, hogy van-e annál finomabb.
– Ne olvass evés közben, kisfiam!
– Jó, nagymama…
És Rezeda Kázmér tovább olvasott, nem esett több szó erről, csak a sötétség nőtt odakint, a krumpli fogyott, és lassan megfagyott a kis gyufaárus lány, Rezeda Kázmér pedig már a könnyeit is nyelte a forró krumpli mellé. Ezt a szomorúságos boldogságot nem adta volna semmiért, és már ott, a kisasztal mellett tudta, hogy ez el fogja kísérni egészen a halálos ágyig.
Aztán ott a másik sült krumpli, a „rendes” sült krumpli. Az már felnőttesebb dolog, az már gasztronómia. Rezeda Kázmér kényes volt a „rendes” sült krumplijára már kamaszkora óta. Persze szerette s megette a mindenféle „rendes” sült krumplikat, a „hasábot” az éttermekben, de ha maga készítette odahaza magának, akkor kissé megbonyolította a dolgot.
A tökgyalun hajszálvékonyra szeletelte a megpucolt krumplit (később, amikor eljutott hozzájuk is az a nyeles, fémszálas zöldségpucoló, akkor meg azzal). A hajszálvékonyra szeletelt, átlátszó, kerek krumpliszeletkéket hajította forró zsiradékba, és halványbarnára sütötte. S amikor a dolog eljutott ebbe a halványbarna, de még szigorúan puha, nem ropogós állapotába, akkor tojásokat ütött rá, kissé összekavargatva rásütötte a krumplira, de csak úgy, olyan totyakosra. Tetejére csak só, semmi más.
Rezeda Kázmér ezen eléldegélt volna élete végéig, annyira szerette. És nagyon büszke volt magára, hogy ilyen pompás ételt tudott feltalálni, és egyszer azt álmodta, hogy ez az étel majd „krumlis tojás Rezeda-módra” néven fog bevonulni a históriába – aztán eljutott Írországba.
A szállodában, a svédasztalos reggelinél ez volt a legnépszerűbb fogás, akkor nagyon megsértődött Rezeda Kázmér, és attól fogva sértődötten készítette tovább magának a „krumplis tojást”. Később pedig, amikor rájött, hogy ő valójában szakács, csak teljesen mellékesen és véletlenül Rezeda Kázmér, és elkezdett receptekre vadászni, akkor is rábukkant a „krumpli tojással” receptjére. Elolvasta, és megnyugodott, hogy az övé jobb…
És akkor ott van még a paprikás krumpli. No hát, a paprikás krumpli az komoly dolog. A paprikás krumpli lényege a hagyma meg a pirospaprika helyes aránya, és nem elhanyagolható a paprikás krumpli esetében, hogy milyen méretű és alakú krumplik kerülnek bele.
– Nagy méretű és hasáb alakúra vágott krumplik – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Rezeda Kázmér. Határozott és megmásíthatatlan véleménye alátámasztására semmi egyebet nem tudott felhozni, csak a gyerekkori emlékeket, vagyis hát azt, hogy az édesanyja így csinálta. És lássuk be, nincs is ennél megfellebbezhetetlenebb bizonyíték!
A paprikás krumpli esetében kulcskérdés a szaft milyensége. Evett Rezeda Kázmér olyan paprikás krumplit, amelynek bő, híg szaftja volt, abban úszkáltak a szomorkás krumpli- meg kolbászbárkák, mint holmi mentőcsónakok, amelyek a jó ebéd ígéretének hajótörötteit viszik az ismeretlenségbe. Ez a szép kép azt hivatott bizonyítani, hogy a jó paprikás krumplinak sűrű szaftja van.
Másik kardinális kérdés, hogy kolbász vagy virsli. Érdekes, de Rezeda Kázmér ebben a kérdésben szembemenetelt a józan ésszel és a jó ízléssel, ugyanis amikor lepirította a hagymát a paprikás krumplihoz, mindig együtt pirított vele házikolbász-karikákat. Ám, amint készen volt a hagyma, még a pirospaprikázás módfelett kényes és fontos művelete előtt, kiszedte a megsült kolbászkarikákat a hagyma közül, és félretette őket.
Nem szerette a kolbászt a paprikás krumpliban, csak az ízét. Ellenben, amint megpuhult a krumpli, bizony karikára vágott virslit főzött még bele, és egy egész zöldpaprikát. Ennek okát nem tudta megmondani. Hacsak azt nem hozta fel indoklásképen, hogy így szereti. De igen. Ezt hozta fel. És legyen is ez elég!
Ezek voltak Rezeda Kázmér életében a legmeghatározóbb krumpliféleségek. Persze volt még hagymás tört krumpli, leginkább spenót vagy sóska mellé, illetve rántott húshoz, aztán ott volt a „krumplipiré”, amely másutt püré, de Rezeda Kázmér nagymamája mindig „pirének” mondta, úgyhogy maradt „piré”, és szerecsendió nélkül nem ért semmit, és volt még a „sima” főtt krumpli köménymaggal, gyomorbántalmak idejére, krumplisaláta, majonézes krumpli, rakott krumpli, petrezselymes újkrumpli.
– Hát hogy a fenébe lehet ennyi krumplit megenni, hát mik vagyunk mi, tótok? – kérdezte olykor nagypapa, és nagymama, aki Lipták lány volt, ilyenkor rábólintott, és azt is gyakorta hallotta Rezeda Kázmér gyerekkorában, hogy „ne egyél annyi krumplit, mert izzadni fog a lábad”, de ezt soha nem tapasztalta meg a maga valóságában, úgyhogy ez csupán érdekes és izgalmas ígéret maradt, szemben a krumplival, amely viszont valóságosan volt finom, mindenhogyan. Kivéve úgy, hogy „hercegnőburgonya”.
Ugyan már – gondolta Rezeda Kázmér, és odatette a zsírt a lángra, a krumpli alá, és előkereste a polcról a Winnetout. Ugyanis még a hó is leesett, és ez ritkaságszámba megy. Ma már.