Te egyszer készültél csak férjhez menni, akkor sem az ikonikus Szex és New York című sorozatban – amelynek te voltál a vezető karaktere –, hanem a sorozat után készült mozifilmben, és komolyan nem értem, hogy miért. Ráadásul a pasid, az a nyomorult Mr. Big végül el sem ment az esküvőre. Szerencséd volt, képzeld el, ha hozzámész egy ilyenhez? Tényleg, mi lett volna? Ki kellett volna tartanod?
A sorozatbeli karaktered akkoriban a negyvenes évei második felében járt, vagyis még várt rá negyvenévnyi élet. Nincs más hátra ilyenkor, mint méltósággal tűrni?
Egy blogon olvastam egy írást, amelyben egy ifjú anyuka hihetetlen magabiztossággal osztotta ki a nála húsz évvel idősebb nőket, amiért azok boldogok akarnak lenni, és fogják magukat, elválnak, pedig… Most figyeljenek, mert jön a válasz a kérdésre, amelyre még Buddha sem tudott felelni (szerinte az élet szenvedés, ez van, nem lehet megúszni), de az ifjú tökéletesség szerint, ha szenvedünk a párkapcsolatunkban, elég csak ránézni az alvó csemetéinkre, vagy kimenni a kertbe dolgozni, és egycsapásra minden rendbe jön. Ehhez két dolgot szeretnék hozzáfűzni: a csemeték a kertbe valók ültetés céljából, nem az ágyba. A kerti munkában igaza van, mindenkinek ajánlom a Kapálással a világbékéért című zseniális kis írást, a neten meg lehet találni.
Bár tudnék szellemeskedni, de nem akarok, mert ami most következik, az nagyon komoly. Azt hiszem, most már nem hiba, hanem bűn a családon belüli – és itt nem feltétlenül csak az erőszakra gondolok – súlyos alá- és fölérendeltségi viszonyokról, nehézségekről, mentális és lelki problémákról, gyereknevelési gondokról, betegségekről és boldogtalanságokról úgy beszélni, mintha azok csak másokkal fordulnának elő, és lenézni, magunknál alábbvalónak gondolni azokat az embereket, akik olyan problémákkal küzdenek, amelyek velünk az isteni gondviselés folytán nem estek meg, viszont bármikor megeshetnek.
Ugye azt sem gondolja senki, hogy azok a nők, akik elválnak, jókedvükben teszik, azért, mert „boldogok akartak lenni” – ez szánalmas.
Én is éltem bántalmazó kapcsolatban, senkinek sem mertem elmondani, mert azt gondoltam, az én hibám, azért történik meg velem, mert valamit nem csinálok jól. Én is azt gondoltam, hogy csak a lumpenproletárok cirkuszolnak, és csak a liberális feministák családon belüli erőszakoznak, fúj!
És szégyelltem magam.
Ma már tudom, hogy nem véletlenül mondogatta a nagymamám, hogy az asszony köténye arra való, hogy takarjon, mert régen is volt mit, csakhogy akkor esélye sem volt senkinek segítséget kérni. Ha a sok évvel ezelőtti eszemmel olvastam volna az okostojás anyukát, még jobban szégyellem magam, márpedig a szégyenről tudjuk, hogy a legalacsonyabb emberi energiaszint. Aki így érzi magát, nem épül, hanem rombolja önmagát, nem előre halad, hanem visszafelé.
Szerintem húszévi házasság után senki sem válik el azért, mert „boldog akar lenni” , ilyenkor már tudja az ember, hogy a boldogság röpke, percekig tartó tünemény, nem pedig tartós állapot. Tekintettel arra, hogy a házasságok egyharmada mégiscsak húsz év után bomlik fel, nagyon is el tudom képzelni, hogy valaki ránéz a gyerekeire, akik már rég nem otthon alszanak, és azt mondja, teljesítette a kötelességét, és nem tűr tovább.
Eddig másokról gondoskodott, mostantól önmagáról. A többieket pedig, kedves tökéletes anyuka, lecserélik egy fiatalabbra, és kínlódhat egyedül a kamasz meg egyetemista gyerekeivel a minimálbérre kiszámolt tartásdíjból, mert gyereket nevelni nem minden apukának életre szóló kaland. Egy ötvenes férfira azonnal lecsapnak, egy ötvenes nő viszont egyedül marad, és ebben az a legszomorúbb, hogy legtöbbször nem is bánja.