Mostan konyhás nénikről álmodom, legszebb a Márta – gondolta Rezeda Kázmér, mert szeretett kedves verssorok parafrázisaival gondolkodni, és le sem tagadta, hogy ebben a verstelen, olvasástalan korban ez önmagában is afféle nagyképűsködés. Nagyképű volt Rezeda Kázmér, de nagyképűsége mögött ott tornyosult egy kétezer kötetes, nagyjából kiolvasott könyvtár. Legalább.
– Ráadásul Márta néni tényleg ott állt a konyhában – gondolta Rezeda Kázmér, és elmosolyodott. Az a konyha Felső-Budán volt, nagyon régen, egy másik évezredben, közel a Zugligethez, az iskola udvarán, a „kisházban”, ami a „napej” volt, vagyis a napközi, és a napköziben volt a „kajálda”, ahol üvegablak mögött álltak a konyhás nénik, és osztották a „kaját”. Hadvezérek ők, a konyhás nénik. Vezérezredesek, ellentengernagyok, marsallok! S aki ekkora rangban van, az már nem bíbelődhet érzelmekkel.
Meg is figyelte a kicsike Rezeda Kázmér, hogy a konyhás nénik – különösképp a Márta néni – mindenkinek ugyanúgy porciózzák a rezzenéstelen arcot s az adagot. Nem könnyű az ilyesmi, és nagy a teher, nagy a felelősség az üvegablak mögött szolgálatot teljesítő tábornokok vállán. És hatalmas a merőkanál, mivel dolgozni kell.
S míg a legutolsó közlegény meg nem kapta a magáét, addig nincs megnyugvás, addig folyvást merítni kell! Előbb a leveses kondérból.
Többféle volt a leves abban a másik évezredben a napejban, de valahogy majdnem mind ugyanolyan. Kivétel volt a paradicsomleves, amelyet Rezeda Kázmér képtelen volt megenni. Sűrű volt, és édes, sokan még ezenfelül is tettek bele kristálycukrot. Botrány. De volt ennél rosszabb, kettő is. Egyik a tejleves benne főtt rizzsel. Annak annyira bizonytalan színe és állaga, továbbá annyira határozott és bizonyosan és állandóan elviselhetetlen íze volt, hogy ugyan a kicsike Rezeda Kázmér akkor még semmit sem hallott az ember felfoghatatlan kegyetlenségéről, de a borzalmas kínzások közé odatette a tejlevest benne főtt rizzsel. Másik volt a tésztaleves, amelyet nem is nagyon lehetett megmagyarázni.
De ezeken kívül volt egy másik halmaz, az úgynevezett húslevesféleségek halmaza, amelyek mind egyformák voltak, és a kicsike Rezeda Kázmér szerette valamennyit. Szerette a na-pejos gulyást, amely híg volt, és langyos, és félig megfőtt hagymadarabok is úszkáltak benne, de jó volt kenyérbelet tenni bele, és úgy enni a sós lét. Szerette a húslevest tésztával, amely majdnem pontosan ugyanolyan volt ízre, mint a gulyás, csak nem piros, hanem nagyon-nagyon sápadt sárga.
Aztán volt olykor úgynevezett raguleves, amikor a nagyon-nagyon sápadt sárga húslevesbe beletettek egy kicsi mócsingos húst. Néha pedig zöldborsólevest mértek, azt különösen szerette Rezeda Kázmér, pedig a hatalmas kondérban nem volt több borsó, mint odahaza Rezeda Kázmér tányérjában, ha az édesanyja feladta a borsólevest vasárnap délben, a rántott hús előtt. De azért jó volt.
Aztán ott voltak a „másodikok”. Ováció fogadta, ha pörköltféle érkezett. A napejos pörköltfélék átmenetet képeztek a pörkölt és a paprikás között, volt valami bizonytalan konzisztenciájuk, s az is mindegy volt, milyen húsból készültek, disznóból-é, vagy szárnyasból, Rezeda Kázmér csak azt tudta, hogy teljes mélységében nem érdekli az élelem maga, napejosként nem volna szép, ha megfejtődne a pörköltszaft zsírszaga.
– Bár azt hiszem, ezt utólag gondoltam, akkor még nem – tette hozzá Rezeda Kázmér, mert kényes volt arra, hogy az igazat mondja, ne csak a valódit.
Ehhez a pörköltféleséghez tésztát adtak többnyire, amit valami ördögi ügyességgel úgy főztek teljesen szét, hogy látszatra mégis egyben maradt. Ezt soha, sehol, senki nem tudta megismételni azóta sem. Néha viszont főtt krumplit adagoltak, amely a tészta tökéletes ellentéte volt, legalábbis abban az értelemben, hogy a napejos főtt krumpli látszatra szottyosra volt főzve, ám belül mégis sikerült keményre hagyni valami boszorkányos módon.
S ott voltak még az egyéb tésztaféleségek. Krumplis tészta, az mindig összeállt, mint a gombóc, de Rezeda Kázmér kedvelte. A grízes tészta számára értelmezhetetlen étel volt.
Olykor volt mákos tészta, akkor az egész iskola rohant a napejba, mindenki imádta, csak Rezeda Kázmér volt képtelen megenni, úgyhogy becserélte az adagját levesre. Akadtak különleges napok, melyeken szilvás gombóc érkezett a na-pejba, s azokon a napokon Rezeda Kázmér is rohant le, azokon a napokon még a kötelező betonfogó is elmaradt a napej felé menet, ami amúgy abból állt, hogy fogócska közben nem volt szabad lelépni a betonról.
Végül voltak egészen különleges alkalmak, amelyeken piskótakockát szervíroztak csokiszósszal, de akkor az alsóbb évfolyamok nem is nagyon jutottak be a napejba, azokon a napokon a nyers erőszak dominált, ugyanis a piskótakocka csokiszósszal jobb volt, mintsem bölcselmetek álmodni képesek.
Ezek voltak a legfőbb napejos kaják. Ezeket osztották ki a konyhás nénik. A konyhás nénik arcán – mondom – nem játszottak érzelmek. Nem is nagyon szóltak soha semmit, legfeljebb, ha nagy volt a zaj, a rendetlenkedés, olyankor monoton hangon kiszóltak az üvegablak mögül, hogy „csend legyen!”, vagy „álljatok rendesen sorba!”, és ezek a kiszólások dermesztőek voltak. Csend lett és rendes állás nyomban.
A konyhás nénik utánozhatatlan egyformasággal és felfoghatatlan ügyességgel osztották az élelmet. A hatalmas merőkanál eltűnt a hatalmas kondérban. Mélységes mély volt a merőkanál kútja, s e mélységből szinte csöppentés nélkül csapódott a leves a tányérkába, amelyet a kicsike, bizonytalan, piszkoska kezecskék tartottak az üvegablakon befelé.
Ugyanígy a másodikok is, pörköltfélék, tésztafélék, kockafélék, mind-mind hibátlanul kerültek a lapostányérkákba. Meg amiről még nem is beszéltünk, a napejos rántott húsok, amelyek megfejthetetlen fizikai problémát jelentettek önmagukban, tudniillik azt, hogy miképpen lehet bepanírozni a semmit. S igen, az ügyesen bepanírozott semmiket is könyörtelen pontossággal porciózták a konyhás nénik, hozzájuk a gurulós rizst, jobb napokon a rizibizit. A konyhás néniknek nagy, bőséges, elterülő mellük volt, megannyi willendorfi Vénusz merített és osztott, megannyi ősanya tábornoki rangban.
Ebből a homogén közegből lógott ki Márta néni. Ezt elsőre nem vette észre senki sem. Csak Rezeda Kázmér. Ugyanis Márta néni a kicsike Rezeda Kázmérnak több levest mért, mint másnak, és mélyebbről mert a kondér kútjából, hogy a sűrűjébe akadjon.
Pörköltféléből s melléje való tésztából is nagyobbat loccsintott valahogy, és mindig érzelemtől mentesen, szinte oda se nézve, de azért a szemük mindig összevillant egy pillanatra, és a kicsike Rezeda Kázmér cinkosan elmosolyodott, mire Márta néni rászólt, hogy „mit vigyorogsz, te, pupák?”, de a szeme neki is nevetett. És a kicsike Rezeda Kázmér életében először halványan megsejtette, hogy őt kedvelni fogják a lányok és az asszonyok.
– Maradt egy piskóta, eltettem neked, te, pupák! – hallatszik a múltból egy ismerős hang, és Rezeda Kázmér önfeledten betonfogózik, valahol, egy felső-budai iskola napfényes, tavaszi udvarán, egy konyhás néni hatalmas nagy szívé-ben, és csokiszósz ömlik a juharfák megeredt lombjából.