Ahogy egy országban elszabadulnak az indulatok, s lesz a békéből háború, úgy jelennek meg egy ország civilizációs színvonalától függően gyalogos, buszos, vonatos menekültek.
A konfliktusokban leginkább szenvedő civil lakosság túlnyomó része nem hagyja el soha otthonát, csak néhány településsel távolabb költözik rokonokhoz, barátokhoz, esetleg a várost se hagyja el, csak azt a kerületet, ahol a legrosszabb a bombázás. Vagy azért, mert bízik a harcok lecsillapodásában, vagy nem akarja ott hagyni az életét, vagy pénze nincs elmenni. Ennélfogva azok, akik egy ostromlott városban maradnak annak bombázásakor, rendszerint a legszegényebbek.
Szíria esetében a legtöbb menekült az országon belül maradt, de számos menekülttábort építettek fel számukra a környező országokban, főként Libanonban, Jordániában és Törökországban. A menekülttáborok fenntartásáért általában az adott ország és az ENSZ Menekültügyi Főigazgatósága (UNHCR) közösen felel, ám a politikai felelősséget nyilván a házigazda vállalja. Ez nincs mindig így, az ENSZ-nek se elég pénze, se elég embere nincs ahhoz, hogy mindenkire figyeljen, és nem is terjed ki a fennhatósága az összes menekülttáborra. Márpedig egy menekülttábor maga a káosz.
A menekültek egyikére sincs ráírva, honnan jutott a sátortáborba, de azt lehet tudni, hogy az összes táborban vannak ember- és kábítószercsempészek, a szervezett bűnözés azonnal megjelenik a környékükön, azonnal elkezdődik a lányok futtatása, de ennél is súlyosabb gond, hogy magát a konfliktust is importálják a táborba. Nem csak egy-egy harci cselekmény mindkét oldaláról érkeznek menekülők, dezertőr katonák vagy esetleg irreguláris harcosok, de a harcoló felek tudatosan küldik ügynökeiket a táborokba, akár menekültként, akár valamelyik jótékonysági szervezet munkatársaként. Ezért történt, hogy Törökország több déli tábort kiürített, mert a lakók között kurd fegyvereseket gyanított, sok esetben joggal.
Törökországban nagyjából 300 ezer ember lakik táborokban, a török kormány pedig eddig 25 milliárd dollárt költött arra, hogy szállást és ellátást biztosítson nekik, valamint további hárommillió embernek, akik a városokban élnek Törökországban. A valódi menekültek gyakorlatilag semmiben se bízhatnak, a táborokban tömegével erőszakolják meg a nőket és a gyerekeket, az érintett családok pedig félnek attól, hogy kiutasítják őket, ezért csendben tűrnek. Mivel a táborokba csak azok kerülnek, akik valóban földönfutók, ezért semmi esélyük megvédeni magukat, lefizetni a bűnözőket, vagy jobb helyre kerülni.
Ez nem török sajátosság, ugyanez a helyzet a görög táborokban is, ahol kihagy az elektromosság, nyáron pokoli a forróság, télen pedig fagypont alá csökken a hőmérséklet. Az európai táborokban lakók számára más a cél, mint a szíriai menekülteknek, ők feltétlenül tovább akarnak állni, és abban bíznak, hogy néhány hét vagy hónap nehézségei után megnyílik az út nyugat felé. Ennek megfelelően nem szeretnék, ha emberi életre alkalmatlan sátraikat elhordanák a hatóságok, mivel a táborban szervezik a következő lépésüket, egy esetleges új helyen elölről kellene kezdeni mindent. Ilyen volt a görög főváros melletti Elliniko tábor, ahonnan semmiképp se akartak távozni a lakók, pedig minden segélymunkás szörnyűnek minősítette a helyet, vagy a legendás calais-i Dzsungel, amely a brit utazásban reménykedő ezrek számára volt halálos csapda.
Görögország szigetein ma is nagyjából 13 ezer migráns várakozik az olyan táborokban, mint a hírhedt leszboszi Moria. A balkáni útvonal lezárása számukra azt jelentette, hogy zsákutcába kerültek, és szinte esélytelenek arra, hogy tovább tudjanak vándorolni. Görögország nem engedi őket a szárazföldre, tartva attól, hogy elvegyülnek a görögök között, s illegálisan folytatják az utat. A legtöbbnek pénze sincs kifizetni a csempészek által kért összeget, arra pedig nincs sok esélyük, hogy a hatóságok be fognak fogadni egy iráni vagy bangladesi migránst. A szíriaiaknak még van bizonyos reményük, igaz, nekik is egyre kevesebb.
A Moria táborban a múlt héten több nagy sátrat felgyújtottak migránsok, mivel kiderült, Törökországba fognak kerülni, azaz ügyüket nem bírálták el kedvezően. A kivonuló tűzoltókat a gyújtogatók nem engedték dolgozni, így a tábor egy része leégett. Pedig Leszbosz alapvetően turizmusból él, s az eddigi legnagyobb problémát Szapphó modern kori nyugati követői jelentették, akik minden nyáron felháborították a szigorú ortodox elveket követő helybélieket szabados életmódjukkal. Manapság már visszasírják a csókolózó lányokat. A leszboszi turizmust nagyon megtépázta a két évvel ezelőtt kezdődött migránsválság, Leszboszt és Híoszt azonosítja a nagyvilág a válsággal, pedig a táborok távol vannak a tengerpartoktól, elméletileg lehet pihenni, de a turisták inkább biztosra mennek.
A menekülttáborok manapság szinte mindig sátrak végeláthatatlan soraiból állnak, de egyes helyeken a táborok túlélték az idők viszontagságait, és állandó településsé fejlődtek. Ilyen például a palesztin területeken szinte az összes város mellett húzódó betondzsungel, mint a Náblúsz mellett épült Balata tábor. Itt hirtelenjében felhúzott házakról van szó, egyes épületek ma már szinte műemléknek tekinthetők, mert még az ENSZ építtette őket a negyvenes évek végén. Egész Ciszjordániában közel 750 ezer ember él menekülttáborokban. Jordánia szintén híres menekülttáborairól, ezek közül is kiemelkedik a Zaatari tábor, amelyet 2012-ben nyitottak meg a szíriai háború menekültjei számára.
A táborban mintegy 80 ezer ember él, és már most lehet tudni, hogy állandó település lesz belőle.