Kétezer-tizenöt nyarán elfeledett magnószalagokat keresett elő régi felvételei közül a szegedi újságíró, Pavlovits Miklós. Azokat, amelyek a Szabad Györggyel 1991 késő őszétől 1992 kora tavaszáig sorozatban készült interjúit őrizték. A történész, a XIX. század magyar polgári átalakulásának kutatója, az első szabad választások eredményeként összeült országgyűlés elnöke a 13 magnószalagon életéről, családjáról, történetírói, egyetemi oktatói pályájáról, politikai szerepvállalásáról és azokról az értékekről, elvekről szól, amelyekhez döntéseit igazította, s amelyekhez mindig hű maradt.
Az önvallomásnak is tekinthető interjúk forrásértékét növeli, hogy az elmúlt negyedszázadban senki nem nyúlt hozzájuk. Így a személyes sors fordulói mellett tükrözik a rendszerváltozást követő első évek gondokkal és feszültségekkel, ugyanakkor reményekkel és bizakodással teli, mozgalmas világát is. Úgy, ahogy azokat az időket a történelmi változásban aktív szerepet vállaló tudós, a legfőbb magyar közjogi méltóságok egyike megélte, és úgy, ahogy történészként jelentőségüket értékelte. Ezekből az interjúkból született meg az Aradtól az Országgyűlésig – Pavlovits Miklós interjúja Szabad Györggyel 1991–1992 című könyv (Magvető Kiadó, Budapest, 2017).
A kiépülő Rákosi-rendszerben az ifjú Szabad Györgynek, ahogy némi iróniával megjegyzi, volt némi „takargatnivalója”: polgári származása, egy átmeneti kisgazdapártiság és a kuláklistán való szereplés. Polgári származása nem vagyonban mérhető, hanem szellemi örökséget jelentett: a zsidó polgárcsalád széles körű műveltségét és a magyarsággal való azonosultságát. Nem asszimilációját, hanem azonosultságát, mint hangsúlyozza a két fogalom közötti különbséget.
Édesapja magyarként szenvedte meg a kisebbségi sorsot Erdélyben. „Magyarként települt haza is. És összeroppant, amikor azon a Magyarországon, amelyhez való tartozását nem kevés kockázat árán is megőrizte, a zsidótörvények egyszerre másodrangú állampolgárrá fokozták le.” Öngyilkos lett. Fiának identitását két tényező határozta meg: nemzet és demokrácia. Vagy másként: „ötvözötten és szétválaszthatatlanul” demokrácia és magyarság.
Szabad György 1945 első felében a kisgazdapártba, a polgári demokratikus erők gyűjtőpártjába lépett be, de negatív tapasztalatai miatt, látva egyebek mellett azt, hogy a Baloldali Blokk szalámitaktikájának enged a párt, 1946 tavaszán lemondott párttagságáról.
Hogy került kuláklistára? 1942–43-ban, mivel a numerus clausus miatt nem vették föl az egyetemre, kertésztanonc volt. Tagja lett a parasztszövetségnek, s járatta a Magyar Parasztéletet, a szövetség lapját. 1945 után deportálásból hazatért felesége 17-18 holdat örökölt. A Nagykőrös és Tiszakécske környékén elterülő földdarabokat nem adhatták el, de művelési kötelezettség vonatkozott rájuk. A szépen megművelt földeket 1948-ban mintagazdasággá minősítették. Az elismerés azonban nem mentesítette őket a kuláklistára kerüléstől. 1949–50-ben aztán a házaspár hatósági kötelezéssel a földeket felajánlotta a köznek.
Szabad György ezt követően minden energiáját egyetemi tanulmányaira és levéltári kutatásokra fordította, tudván, hogy pályáján történészként, egyetemi oktatóként, de párton kívüliként a magas színvonalú szakmai tudás jelentheti számára a rendszer adta keretek között elérhető valamelyes biztonságot. Pártonkívülisége ugyanakkor a versenytársak számára biztosítékot nyújt arra vonatkozóan, hogy a karrierépítésben tőle mint ellenféltől nem kell tartaniuk. Tanítványai éppen a minőségelvhez való szigorú ragaszkodása és tartása miatt tisztelték.
Az 1956-os forradalom idején az ELTE oktatói forradalmi bizottságának tagja volt. A leveretést követő folyamatos, hol erőteljesebb, hol gyengülő vegzáláson kívül retorzió nem érte, ami az egyetemen kialakult helyzettel is magyarázható, hiszen a hatalom nem mellőzhette az érintett professzorok, oktatók munkáját.
A konszolidált Kádár-kort a rendszerhez lojális értelmiség az 1960-as, 1970-es években szívesen hasonlította az 1867-es kiegyezést követő dualizmushoz. Az analógia kézenfekvő volt, és magyarázatot, talán önigazolást is adott Kádár János személyének és rendszerének elfogadottságára. „Deákot józan gondolkodásúnak tartották, mert a tényleges hatalommal kötött kompromisszumot. Hasonlóan, mint 1849 után az ország, e rezsim is kiegyezést köt (de most Kádár bölcsessége és a Szovjetunió magatartása révén ez hamarabb megtehető), és nem megy el a külpolitikai realitásokat figyelmen kívül hagyó délibábok, csábálmok irányába…” – összegez ezzel kapcsolatban Szabad.
A marxista ideológia vezérelte szellemi életben a kiegyezés szakmai alapon történő értékelése (sem) történhetett másként, mint a hatalomtól elvárt megfontolások árnyékában. A kritikát szükségesnek tartó vagy új, esetleg további szempontokat felvető kutatót pedig, ahogy ezt az akkori történészviták bizonyítják, címkézték a romantikus vagy provinciális nacionalizmus pártolójának, neokossuthiánusnak, sőt a dogmatizmus utóvédharcosának is. „Szabad György elhajlása baloldali, lényegét tekintve viszont jobboldali” – ütötte rá a bélyeget Pach Zsigmond Pál. A fondorlatos fogalmazáson ma elmosolyodik az ember, de az 1960 táján kimondott ilyesfajta ítéletben benne volt a tönkretétel lehetősége.
Törvényszerűnek látszik, hogy Szabad György következetes demokrataként a társadalom támogatására építő Magyar Demokrata Fórum munkájába kapcsolódott be, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megszervezésére vonatkozó nyilatkozat aláírását pedig elutasította: Az MDF „az első perctől kezdve vállalta a teljes nyíltságot. A hálózat a titkos tevékenység világába tartozó fogalom, s én nem akartam egy hálózat tagja lenni. […] Mélységesen egyetértettem azzal, hogy mindannyian, valamennyi gyűlésen névvel ellátott felirattal voltunk jelen […], személyünkben vállalva a felelősséget mindazért, amit mondunk.”
A Magyar Demokrata Fórumnak az első szabad választásokon aratott győzelme meglepte a Nyugatot. Szabad Györgyöt már mint házelnököt aggodalmaskodva kérdezte egy francia politikus, vajon az MDF győzelmével a demokrácia győzött-e Magyarországon. „A kérdés naiv – válaszolta. – Nyilvánvaló, hogy Magyarországon egyetlen párt győzelme sem hozhatja el a demokráciát önmagában. […] Nézze, önöknél négy évig tartott a náci megszállás. Ez a négy év a francia társadalomban olyan zavarokat okozott, annyi volt a tényleges és feltételezett kollaboráns, annyira megosztotta a családokat, baráti köröket stb., hogy a francia irodalom, művészet tanúsága szerint e négy év rombolásától Franciaország még ma is szenved erkölcsi, intellektuális, érzelmi stb. tekintetében. Hát gondolja el, nálunk tízszeres időt jelentett a kommunista diktatúra! Hogyan lehet azt feltételezni, hogy bármelyik párt rövid idő alatt el tudja ezt feledtetni? Én nem azért ítélem meg pozitívan a demokrata fórumot, mert azt feltételezem, hogy most tíz és fél millió demokratát fog maga mellé állítani. Hanem mert remélem, működtetni tudja a parlamenti demokrácia rendszerét, ami szükséges ahhoz, hogy a fejekben is változás következzen be.” A parlament elnökének sikerült a félretájékoztatott francia vendég kételyeit eloszlatnia.
Ezerkilencszázkilencvenkettő tavaszán az interjúsorozatnak vége szakadt, de a benne megfogalmazott gondolatok, a kijelölt hangsúlyok érvényesek. Az olvasót hozzásegíthetik ahhoz, hogy megértse az azóta eltelt két és fél évtized kudarcainak, sikereinek, mulasztásainak és eredményeinek történelmi összefüggéseit.