A restik valószínűleg úgy épültek, hogy megfelelő helyen összeállt a szükséges restilevegő, és akkor a szakértő hamar ugrasztotta a brigádot, az meg falat húzott a szag köré. A restiszag nem túl jó bor és nem túl jó sör szagából, vonatfüst szagából, kátrányos talpfák szagából, távoli tájak ígéretének szagából meg a készétel szagából állt össze.
És éppen ez a szag fogadta Rezeda Kázmért, amikor belépett az alsóörsi restibe, a Bakter bisztróba egy napfényes délben, halottak napján. Leült egy műanyag asztalhoz. Azt követően, hogy annak idején elköltözött az örökkévalóságba, kisvártatva feltalálták a műanyagot, és Rezeda Kázmér súlyos szemrehányásokkal illette magát, amiért felelőtlenül meghalt ahelyett, hogy megakadályozta volna a műanyag feltalálását és világhódító útját.
Elégedetten állapította meg, hogy a virágtartók, amelyekben halottak napja ellenére még mindig üde petúnia illegeti magát, nos, a virágtartók éppen olyanok, amilyeneknek lenniük kell, de szigorúan csak állomásokon. Vannak helyhez kötött dolgok. Ezek a virágtartók a magyar vasútállomásokhoz kötődnek éppúgy, mint az a fajta fehérre meszelt betonkerítés, amely kizárólag magyar bakterházak és állomásépületek körül található, imigyen ezek a kerítések mintegy kimetszik Magyarországot az egykedvű térből és időből.
Mindezeken túl a Balaton pihent szürkészölden, titokzatosan, suttogva valami érthetetlent az örök életről. Ezt a Balatont nézte Eötvös Károly is, amikor megírta utazását a tó körül. Ezt nézte Bertha Bulcsu is, amikor leírta a magyar irodalom néhány egészen kiválóra sikeredett mondatát a Balatoni évtizedekben: „Este nagy tüzet raktam, teáztam és álmélkodtam. Éjféltájban feltámadt a szél. Beleugrott a kéménybe, hujjogott, süvöltözött. A kertben is csupa vinnyogás, tombolás volt az éjszaka. A sövénybe dobált, avétt sarlókon, kaszákon hetekig sebezte magát a szél. Fényes, nyers süvöltése behatolt a házba, falakba, padlóba, bútorokba. Sokszor egész éjszaka ültem a kályha mellett és hallgatóztam. A főszél a Bakony felől fújt. Leugrott az Agártetőről, s a halápi haraszton meglódulva bezúdult a Tapolcai-medencébe.”
A sarlókon, kaszákon magát sebző szél képe annyira plasztikus volt, mint az örvény Mihály lábánál az Utas és holdvilágban. És mert Rezeda Kázmér még feltámadása előtt olvasta ezt, a gyermekkor első 1700 esztendejében, hát bizonyos volt, hogy nem fogja elfelejteni sohasem.
Egyszer majd kell írnom a régi utazásokról és a vulkánfíber bőröndökről! – gondolta, aztán megakadt a szeme a pacalpörköltön. Tudta, hogy nincs tovább, pacalpörköltet fog rendelni. Sós burgonyával, csalamádéval, kenyérrel és macskapöcse-paprikával. Pacalpörköltet rendelni halálugrás. Orosz rulett. Mert pacalpörköltet csak egyféleképpen lehet készíteni: jól. Két deci olaszrizlinget is rendelt. Az alsóörsi resti olaszrizlingje nem volt jó, de rossz sem. Korrekt volt, mondhatnánk, de nem mondhatjuk, mert Rezeda Kázmér rühellte a korrekt szót, különösképp, ha borhoz vágták hozzá. Maradjunk annyiban, hogy nem jó, de iható bort kapott, és manapság illik megbecsülni ezt.
Kortyintott, és abban a pillanatban megjelentek pohara és feje körül a muslicák. Ekkor végképp meggyőződött arról, hogy élete legfontosabb tudományos elmélete bizonyítást nyert. Az elmélet lényege pedig az, hogy a muslica a bor és a levegő találkozásából születik egyetlen pillanat alatt. Így kell lennie, más magyarázat nincs arra, hogy ha bor kerül elő, a semmiből azonnal muslicák lepik el a környéket.
Elégedetten dőlt hátra, kortyintott még egyet, és az időközben kiérkező csalamádét gusztálta. A csalamádét kétféleképpen is el lehet rontani. Vagy túl édes lesz, vagy túl ecetes. Jobb kezének mutató- és hüvelykujja közé csippentett egy hosszú szálat a csalamádéból, szájába emelte, és elégedetten állapította meg, hogy jó.
És akkor megérkezett a pacal.
Reménykedve vette szájába az első falatot és megnyugodott. A pacal jó volt. Ízes, sűrű, tapadós, tiszta, a szaftjába tört sós krumplidarabkák fölséges lágysággal ajándékozták meg a novemberi, napfényes delet.
Rezeda Kázmérnak az is sikerült, hogy az utolsó falat pacalhoz is jusson egy kicsike csalamádé, és a kenyérből se kellett hagynia semennyit. Az utolsó héjat villára tűzte, és kitörölgette a pacal levét.
Amikor megtörölgette száját, elérzékenyült. Ugyanis az alsóörsi restiben, a Bakter bisztróban damasztszalvétát adtak őneki. Fizetett 2200 jó rénus magyar forintot damasztszalvétával együtt!
És akkor úgy érezte egy pillanatra, nincsen még veszve semmi.