Jókai egész pályáján nélkülözi a tárgyilagos bírálatot – írja Mikszáth Kálmán (Jókai Mór élete és kora, II.). Mi sem kaptunk róla méltó értékelést az egyetemen. Mintha mindezt előre látta volna, A jövő század regénye első kötetében saját sorsát is előrevetíti (1952-ben járunk): „Az a tündéri kert azon a tájon lehet, ahol hajdan egy magyar költő háza állott, akinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ference ismeri még; az egész, ami megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüstlevelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket, s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…”
– Jókai egyben tévedett: a mai kornak nincsen Toldy Ference, és nincsen szintézist teremtő irodalomtörténet-írás. Az új akadémiai irodalomtörténetben (2007) fragmentumok vannak: Jókairól csak szabadságharcos novellái és akadémiai székfoglalója kapcsán írnak, mintha regényei nem is léteznének. Az Akadémiai kézikönyvek sorozatban közzétett Magyar irodalom című kötetben (2010) három Jókai-mű – igaz, nagyon szép – elemzése szerepel: az Egy magyar nábobé, A jövő század regényéé és a Sárga rózsáé. Ennyi volna Jókai életműve? Erről tájékoztatják a mai olvasóközönséget? Ezt fogja követni a közoktatás? (Jelentem, hogy a közoktatás igencsak szorgalmas, még ezt a válogatást is alulmúlta; ugyanis a tizedik osztályos új, központi tankönyv végén öt oldalt kapott Jókai, s egy rövid pályakép után csak Az arany embert tárgyalják röviden.)
Jókai Mór valóban nélkülözte a tárgyilagos bírálatot egész pályáján. Gyulai Pál és a többi elfogult kritikus a realista regényt kérte rajta számon, holott Jókai nem a Balzac-féle műfajt kultiválta, volt más regénytípus is a világon. Ez az igazságtalan (talán kis irigységből is fakadó) bírálat szívósan tartja magát a mai napig, a tanárság körében is. Tulajdonképpen Jókai sajátos műfajt teremtett, ahogyan stílusát sem lehet egyetlen irányzatba beskatulyázni.
Mindig költőnek mondta magát, s valóban költő volt. Nagy igazságot ír le Mikszáth a következő sorokban: „Mikor végre kész a mű gerince, akkor leül írónk, és a bűbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok, és támadnak gyönyörűbbnél gyönyörűbb epizódok. Úgy viszi őt a saját fantáziája, ahogy aztán az ő írása minket, olvasókat ragad ellenállhatatlanul ungon-berken keresztül az ő eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől, még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját, s rohan-rohan a tündéries pompába öltözött betűerdőkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költő akarja, s felkiált a végén, mint Erdélyi János: Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell.” (Jókai Mór élete és kora, II.)
Jókai Mór stílusát romantikusnak szokták minősíteni. Valóban, prózája sokszor költői magasságokba emelkedik. Ám tud ő úgy is írni, olyan keményen, mint később Móricz Zsigmond (A béka című elbeszélésére gondolok), vagy a dzsentriről olyan szatirikusan, mint később Mikszáth (olvassák el A kiskirályokat!), vagy olyan modern trükköket is alkalmaz, hogy egy regénynek két befejezést készít (Az élet komédiásai a választási hajcihőről) vagy a korrupcióról (Szerelem bolondjai), humora pedig magával ragadó (Egy hírhedett kalandor a XVII. századból, Félistenek bolondságai). Stílusáról sokat írok Jókai és a retorika című könyvemben (2016).
De sokkal fontosabb jellemzői is vannak, Hamvas Bélát idézem:
„Jókai az egyetlen író, aki az ország minden helyén egyaránt odahaza van, otthon úgy, ahogy az ember csak otthon lehet, meghitten és oldottan, meleg pillantással. Az embereket és a dolgokat úgy nézi, hogy azok hozzá tartoznak és ő hozzájuk tartozik. Erdélyi leírásai éppen olyan magyar géniusztájak, mint a felvidékiek vagy az alföldiek vagy a nyugatiak. Éppen olyanok, mint a városok és a falvak és a tanyák. Jókai számára Pozsony éppen olyan otthon, mint Brassó vagy Lőcse, Komárom vagy Pest. Minden ábrázolásában azonnal felismerhető, hogy az ember, akiről beszél, keleti vagy északi vagy erdélyi, anélkül, hogy elmondta volna, honnan jött, a Szepességből vagy a Csallóközből vagy Székelyföldről. Aki előtte vagy utána tájról vagy emberről, szokásról vagy eseményről beszélt, regionális volt és maradt…” (Hamvas Béla: A magyar Hüperion II.)
De Jókai nemcsak országunk minden táján volt odahaza, hanem átélte, megörökítette egész történelmünket is (csak néhány könyvét idézem): az ősidőket (A varchoniták), a középkort (Bálványosvár, Minden poklokon keresztül), a zivataros évszázadokat (Fráter György, Erdély aranykora, Török világ Magyarországon), a kuruc-labanc világot (Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony), a „békésebb?” XVIII. századot (Egetvívó asszonyszív, Rab Ráby, A névtelen vár), a reformkort (És mégis mozog a föld, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), a szabadságharcot, a bukás szomorú éveit, az újrakezdést. Hősei közül beilleszkedett az új világba Garanvölgyi Aladár (Új földesúr) és Berend Iván (Fekete gyémántok), de sokan képtelenek voltak életüket folytatni, megdöbbentőek ezek a szomorú regények (Enyim, tied, övé, Mire megvénülünk, Akik kétszer halnak meg).
Meggyőződésem, hogy Jókai Mór sosem tudta az 1849-es bukást feldolgozni (Aranyhoz hasonlóan), csak ő sosem beszélt rejtett érzelmeiről, megbántódásairól (erről Mikszáth is ír). Tegyük hozzá, legszebb parlamenti beszédét a rokkant, szegény, koldulásra kényszerült hajdani honvédek ügyében mondta.
Vádolták azzal is, hogy nem mindig hű a történelmi eseményekhez. De ő a korok hangulatát akarta érzékeltetni. Oral history az ő életműve, ennél korszerűbbet ma el sem lehet képzelni!
És ami művészeténél is fontosabb: ő „tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midőn azt mindenfelől oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját”. (Mikszáth: Jókai Mór élete és kora, II.)
Valóban kivívta a világ csodálatát: fogadta őt, s egy egész délelőttöt beszélgetett vele a német Bismarck herceg, a vaskancellár, szerette regényeit az angol Viktória királynő és a francia Zola, s lelkesen olvasták minden angolra lefordított művét amerikai tanítványaim.
Nekünk büszkének kellene lennünk arra, hogy van egy világszerte ismert, sajátos műfajt és stílust teremtő művészünk, s kultuszát újra kellene éleszteni, ápolni, gondozni. Remélhetőleg erre jó alkalom lesz a magyar széppróza napja, amelyet a Magyar Írószövetség kezdeményezésére Jókai Mór születésnapján, február 18-án ünneplünk.
A szerző nyelvész