Két testrésznév: a csuklót régebből (1647), a csiklót későbbről (1777) adatolják a nyelvtörténészek. A csuklót a csuklik igéből: csuk+l (mozzanatos igeképző, valamint ikes rag), a csiklót a csiklik igéből. Mindkét szónak nagy szócsaládja van. Csiklik: csikar, csikorog, csikordul, csikorgat, csikorgás; csikland, csiklandoz, csiklandozás. Csuklik: csukik (meghajlik), csukódik; csuklós. A két szó az etimológiai (szótörténeti) szótárban külön életet él.
Ám első hallásra, látásra a csikló és a csukló kapcsolatban van egymással. Nemcsak jelentése (testrésznév), hanem nyelvi alakja miatt is. Egyetlen hangban különböznek: az egyikben magas i, a másikban mély u szerepel a szótőben. Ha jelentésben és alakban közel áll egymáshoz két szó, ráadásul nagy szócsaládja van, akkor ebből két dolog következik: 1. lehetséges, hogy rokonok, egymásból fejlődtek, valamilyen módon egymásra hatottak, 2. lehetséges, hogy egy igen régi nyelvi „hálózatnak” a részei, hiszen a magyar nyelvi teremtőerő folyamatosan formálta, gazdagította.
Két hasonló szó között jelentésbeli kapcsolatot megállapítani veszélyes. Hiszen a jelentések sokszor formátlanok, képlékenyek, megfoghatatlanok. A szabadon szárnyaló képzelet könnyen összekapcsol kisebb-nagyobb logikai ugrásokkal két dolgot.
De vannak felismerhető, leírható jelentésfejlődési szabályok. A csiklik és a csuklik jelentése között feltételezhető rokonság. A csiklik jelentéskörébe biztosan beletartozik a csiklandoz, a csuklik jelentéskörébe a csuklással (izomrándulással) együtt járó hang, a (meg)hajlik, ficamodik jelentés. A csiklik jelentésébe a Czuczor‒Fogarasi-szótár beleérti a siklik, sikamlik, sikamlós jelentést is (a szó eleji cs ~ s váltakozást ma is elfogadjuk: csekély ~ sekély), s ez a jelentés igen motiváltnak tűnik (a csiklandozás mellett) a csikló megjelölésekor. Az izomrángás jelensége a szexuális közeledésben általános. (Hogy az értelmező szótár miért bonctani megjelöléssel szerepelteti a csikló szót, nem kívánjuk megérteni.)
A két igében a magas-mély szembenállás intenzitásbeli különbséget is hordoz: a csiklandozás kisebb (játékos, esetleg kegyetlenül vicces) foglalatosság, amely egyébként izomrángásokat eredményez, a csuklás minden esetben kellemetlen és nehezen megszüntethető rángásfolyamat.
További bizonyíték lehet, hogy mindkét (tehát egymáshoz hasonlítható) alapvető élettani folyamat (csiklandozás, csuklás) nyilván ősidők óta foglalkoztatja az embert, tehát a róla való beszéd (a rá vonatkozó szavak) régi korba vezethetnek vissza. A két szó mély, valószínűleg eredetbeli kapcsolatára utalhat a szótárainkban figyelembe nem vett csiki-csuki ikerszó léte is: az ikerszó nagyon régi, ismétléses szójáték és szóalkotó módszer.
A csiklik ~ csuklik (csikló ~ csukló) közötti feltárt rokonsági hálózat tovább is vezethető, de itt már bizonytalanabb talajra érkezünk.
A csikló ~ sikló közötti kapcsolatot könnyen elfogadhatjuk. A Czuczor‒Fogarasi-szótár bevonja ebbe a jelentéskörbe a csek igéből származó régies csekle (kelepce, hurok) szót. Fölvethető a csakliz (csen, lop) rokonságba hozása, különösen akkor, ha ennek jellemző, csuklóval végzett kézmozdulatára gondolunk. És vajon miért van a vitatott eredetű csáklya szónak csákla változata?
A csik- ~ csuk- (esetleg a csek-, csak-) logikus rokonságba hozása egyben nyelvészeti szótörténeti gyakorlatunk bírálata is. Valószínűleg a jelentésszabályok finomításával és hálózatkutatási módszerekkel nyelvünk mindenki által érzett, de még nem bizonyított titkai tárulhatnak fel.