Sokan a német katolikus egyház állapotára vonatkozó újabb súlyos látleletnek tekintették a Rajna–Majna–Neckar által határolt területen élő alemannusok farsangi „bolondmiséjét”.
Az aacheni egyházmegyéből származó Lokalzeit aus Aachen tudósítása meghökkentő: a szertartáson lufikkal díszített templomot, a szentélyben ugráló rövid szoknyás akrobatacsoportot, piros bohócorrban prédikáló – és nem utolsósorban a papi nőtlenség ellen érvelő – diakónust látni. Nem kell túlságosan sok ismeret a katolicizmusról ahhoz, hogy valaki megállapítsa: a bolondmise csaknem minden egyes momentuma és egésze teljes ellentétben áll az egyház tanításával, különösen mindazzal, amit a szentmiséről vall.
Ez a tanítás azonban sokak számára egyáltalán nem tekinthető egyértelműnek. A 2014-es családszinóduson a német püspökök sajátos értelmezését adták a katolikus szentségteológiának, s az eredmény nem is maradt el, olvasható az Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdításban. Még el sem kezdődött a családszinódus, Walter Kasper bíboros, az ökumenizmusért felelős pápai tanács nyugalmazott vezetője máris hosszas magyarázkodásra kényszerült egy nem a nyilvánosságnak szánt kijelentése miatt, amely a homoszexualitással, illetve annak egyházi megítélésével volt kapcsolatban. Kis túlzással élve úgy tűnik, mintha a német katolikus egyház egy részének a legfontosabb törekvése alternatív szexuáletika kidolgozása volna.
E törekvés a közelmúltban szintet lépett: Reinhard Marx bíboros, München és Freising érseke, február 2-án rádióinterjúban jelentette be, a német püspöki konferencia egyetértett azzal, hogy katolikus papok megáldják a homoszexuális párokat. A döntés egyedülálló. Még akkor is, ha egyelőre nem templomi esküvőről van szó, hanem arról, hogy az egyneműek kapcsolatát, amelyet az egyházi tanítás a kezdetektől fogva elutasított, és bűnnek tartott, most némiképp átértékelve áldásban részesítsék. A bűnt ugyanis nem lehet megáldani.
Az osnabrücki egyházmegye püspöke, Franz-Josef Bode valahogy úgy fogalmazott, hogy ezekben a kapcsolatokban is van annyi szép, helyes és pozitív, hogy szükséges lenne ilyen szertartás. Persze a püspöki kar tagjai realisták: egyelőre nem tennék kötelezővé az egynemű párok megáldását, hanem a helyi papra, lelkipásztorra bíznák, elvégzi-e. Valószínűleg még Németországban is elég sokan élnek, akik nem lelkesednének a homoszexuális esküvőimitációért.
Ilyen bolond időket élünk. És mivel a német egyház hagyományosan nagy hatással van a magyarra, aligha kétséges, hogy a téma rövid időn belül nálunk is terítékre fog kerülni: bizonyára akad majd olyan bátor és természetesen „jófej” püspök, egyházi elöljáró, aki fölveti majd: ideje lenne a homoszexuális kapcsolatok egyházi elfogadása terén a sötét középkorból a napsütéses XXI. századba lépnünk.
Mint ahogyan a „bolondmisének” is nyomban támadt hazai pártfogója. Szerencsére egyelőre még nem püspök, csak önjelölt egyházi megmondóember, blogtulajdonos. Érvelése érdekes módon részben épp a tradícióra hivatkozik, középkori és népi hagyományokra. Valóban létezett sok nehezen megmagyarázható furcsaság a történelemben.
December 26-tól 28-ig – legalábbis Ráth- Végh István szerint – a reimsi székesegyháztól kezdve több francia templomig tartottak ilyen bizarr szertartásokat, amelyeket azonban nem felszentelt papok rendeztek. A „bolondpüspököt” egy „bolondtársaság” választotta soraiból, és bár a liturgia erősen hasonlított a valódi szentmisére, a kártyázással, duhaj énekléssel, falatozással mulató jelenlevők aligha gondolták, hogy botrányos tevékenységük során megvalósul az áldozat. Ráadásul ez a komédia az 1500-as évekkel eltűnt. A középkor gazdag hagyományai közül épp erre van szüksége a katolikus „progressziónak”?