Bodnár István író-költő és Gál Ludmilla képzőművész közös füzetkéje tökéletesen megfelel a célnak. Kedves emlékek, elrévedések, rácsodálkozások mindennapi csodákra, örömökre vagy épp fonákságokra szóban és képben egyaránt.
Személyes vallomások, egyperces kis reflexiók decemberről, a várakozás és ünnep hónapjáról, a költészet értelméről és céljáról, benyomások különféle helyekről Visegrádtól Korfun át Párizsig, de olvashatunk egyszerre jópofa és mélyen emberi szösszenetet is a szerző Bence kutyájáról vagy épp az okostelefonról:
„Papa, akkor megyünk a boltba? Vagy az okostelefon megvásárlása előtt alszol még rá néhányat? (…) Este aztán előveszem a lexikont, hogy kicsit elmélyedjek az okostelefonálás tudományában. Nagy csalódás! A Révai lexikonban egy szó sincs erről.” (A túl okos telefon)
Szubjektív útikönyvként is lapozgathatjuk, amelyből nem hasznos információkat nyerünk, hanem a dolgok, helyek, jelenségek költői (valójában egyedül érvényes) szemléletét sajátíthatjuk el:
„Assisi Szent Ferenc és Szent Klára városa. Profánul megfogalmazva Assisi Rómeó és Júlia városa, akik égi frigyüket és egymás iránti tiszteletüket szent úton tartották. Persze meglehet, a képzelgés a Zefirelli-film hatása. Aki látta valaha a Napfivér, Holdnővér című filmet, az nem szabadul a hatástól.” (Szent Ferenc és Klára városa)
A képek mindenféle trükkös színeffekttel álmodozós hangulatúra és grafikus hatásúra dúsított növénycsendéletek vagy tájképek, néhány város- és épületfotó is fölbukkan, némelyik megnyugtatóbb, más fölzaklatóbb, de mindegyik egyéni látásmódról tanúskodik. Szöveg és kép egységét így a tájleírásoknál, úti élményeknél érzem igazán harmonikusnak, a szerző is ilyenkor tudja leginkább megmutatni sokrétű műveltségét és költői ihletettségét:
„Hulló lombok rőt fénye lebben a makulátlan csodakék ég alatt Áprily versében, aki bölcs tanácsot is ad: nyáron ne járj erdőn, őszre várj, mikor fel nem verik turista szók, s arany ruhába öltözik a táj. A költő bizonyára meg is fogadta a tanácsot, mert a sokszín-gyönyörűség árnyalatait a legszebben ő festette le. A bronz erdő Tizián-hajú mindaddig, amíg fel nem hangzik az egyhangú, bús dal, november hangja, mert a barna színnel olyankor már szürke vegyül. A hajdan Sóstóhegyen is vendégeskedő Szabó Lőrinc magasra néz: vak gyémánt a felhők között a nap, s fehér ágyúgolyó a hold. Nem csoda, ha ilyenkor rőt-sárga a rémület. Persze a kékarany égboltot ő is jobban kedveli.” (Az ősz színei)
Vagy lássunk egy másik, kedélyes kirándulóélményt:
„Március végi barangolás a Bükkben, Lillafüredtől Ómassáig. A kedvelt kirándulóhelyen a melengető napsugarat leszámítva inkább a tél jut eszünkbe, mint a tavasz. A vízesés mögött kékeszöld háttér, jégsziklaként magasodva. Megilletődve csodáljuk. (…) Aztán séta a hegyoldalban, ahol szomorúan konstatáljuk, hogy a tavaszi virágoknak se híre, se hamva. Hirtelen egy hónapok óta nem tapasztalt látvány, egy lepke, talán rókalepke lehet: csapongva száll. Sajnáljuk. Elsiette a tavaszi ébredést. Szegény, virágok híján egy-kettőre odalesz. Ám ő az okosabb. Követjük. Egy kanyar, ahol a hegynek a napsütötte oldala is látszik. Az emelkedőn néhány lépés után az avar között egy lila virág. Kalauzunk, Zsuzsa szerint ujjas keltike. Azért hívják ujjasnak – mondja –, mert a murvalevélkéi a virágfürtön behasadoztak. Rácsodálkozunk, aztán egy újabb virág és megint újabbak. (…) Teleszórva velük a hegyoldal. Megtudjuk, szártalan kankalinok. Kénsárga csupros virágaiban sok a nektár – halljuk. Valóban, némelyikben darazsak, méhecskék. Lám, a lepkénk is idetalált…”
Nem tudom, olvasóink hogy vannak vele, én kifejezetten szeretek egy adott évszakban egy teljesen másik évszakról olvasni. De amilyen kényelmesen aprócska ez a kiadvány, épp olyan sokoldalú is, mindenki találhat benne kedvére valót.
Bodnár István: Színek és árnyak. Örökségünk Kiadó Kft., Nyíregyháza, 2018.