Azok is bátran tekintsék meg a kiállítást, akik – mint jómagam is – szeretnek fájdalmas nosztalgiával elvágyódni oly korokba, amelyekben nem is éltek, mégis sokszor otthonosabbnak éreznek egy-egy efféle kiállításon bemutatott, régi vagy tán sosem volt miliőt, mint rút, de minimum barátságtalan jelenünket. A kiindulópont az 1741-ben épült, majd 1949-ben lebontott, eredetileg Szent Demeternek, majd a Szentháromságnak szentelt templom körülbelül kétszáz éves, kalandos és tragikus története.
A magyarországi szerbség hit- és kulturális életében kiemelkedő szerepet betöltő templom az egykori Rácvárosban állt – a XVIII–XIX. századi festmények és fényképek alapján a markáns arculatú városrész hasonló hangulatot árasztott a heti vásárok (és a békebeli, polgári korzózások) helyszínéül szolgáló Döbrentei térrel és a Gellért-hegy oldalába fölkapaszkodó, kanyargós utcácskákkal, mint Szentendre vagy Pécs.
Érdekes, hogy a veduta festők 1910 és 1930 között – amikor híre ment, hogy az egész negyedet elbontják és átépítik – valóságos kultuszt teremtettek a tabáni látképeknek, utcaképeknek. Sokat változott ez a terület a századok során: 1810-ben tűzvész pusztított el ötszáz épületet, köztük a székesegyházat, a paplakot és a budai püspök tabáni házát is. A templomból maradt tárgyi emlékek már az újjáépítés utánról valók.
A Döbrentei tér pedig 1875-ben, egy áradás következtében kapta a mai, jellegzetes formáját: a Budán keresztülfolyó Ördög-árok folyammá duzzadt patakocskája döntötte össze a tabáni torkolat fölötti épületeket. A piactér helyére aztán az Erzsébet híd budai hídfője és a parkosított dísztér került 1903-ban. A templom Budapest 1944–45-ös ostroma során rengeteg találatot kapott, de az alapstruktúrája állt, illetve a templombelső, az ikonosztáz és számos liturgikus tárgy is ép maradt.
Az 1945 előtti városrendezési tervekben az építészek többsége meg akarta tartani a Tabán legjelentősebb műemlékét: a tárlat külön szakaszt szentel a pályatervek bemutatásának. Számomra korszakoktól függetlenül mindig dermesztő látni, miképpen abuzálják a valóságot valakinek a körzős-vonalzós terepasztal-fantazmagóriájává – ismét meggyőződöm róla, hogy a városépítészet a világ egyik legagresszívabb hivatása.
Hogy végül 1949–1950 telén miért is bontatta le a templomot a korabeli városvezetés, arra konkrét adat nincsen, de tény, hogy az antiklerikalizmustól átitatott korban az egyházi épületek lebontása nem volt ritka, a hazai szerb egyház pedig nem rendelkezett sem pénzzel, sem hatalommal, a budai gyülekezet is legföljebb néhány tucat családból állhatott. A tragikus veszteségnek azért akadt krónikása: a templom utolsó papjának feljegyzéseit a kiállításban meg is hallgathatjuk.
Mint írtam, az ikonosztáz és az ortodox templom legszentebb terében, az ikonosztáz mögötti szentélyben álló liturgikus tárgyak fennmaradtak – közelről csodálhatjuk meg az oltárkeresztet vagy az evangéliumos könyvet (ezeknek a közelébe sem léphetünk, ha eredeti helyükön található). Az ikonokat Arsenije Teodorovic festette, aki „a szerb nemzet első festőjeként” maga ajánlkozott az 1818-tól két évig tartó munkára. Ekkorra már húsz ikonosztázt festett meg, tudása és elismertsége fényében önmeghatározása nem volt túlzó.
Ahogy Csáki Tamás, a kiállítás egyik kurátora is elmondta: itt már rég nem a tradicionális ikonfestészetről van szó, hanem egy akadémiai tanultságú mester decens, klasszicizáló módszeréről.
A tárlat fókusza rengeteg dologra kiterjed még: Vitkovics János parókus munkásságát a Budán működő Egyetemi Nyomda cirill betűs, szerb kiadványait (Szerbiában a török fennhatóság alatt nem működhettek nyomdák), a helyi szerb egyházi és kulturális életet egyaránt bemutatja.
A kiállítás a Budapesti Történeti Múzeum, az újvidéki Matica Srpska Képtár, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum és a budapesti Szerb Intézet közös szervezésében valósult meg, és február 17-ig lehet megtekinteni a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában.