Különös, zaklatott, egyenetlen ívű és – némi bizalommal – hamar világába szippantó anyagot mutat be a szentendrei MANK Galéria februári tárlata. A Ker(e)tben című kiállításon a Régi Művésztelep alkotói, Aknay János, Baksai József, Bánföldi Zoltán, Bereznai Péter, Buhály József, Csáki Róbert, Knyihár Amarilla, Krizbai Sándor, Martin Henrik és Nagy Barbara festményeit láthatjuk Szepesi Hédi művészettörténész, kurátor elrendezésében. Az anyag egésze tökéletesen rímel a februári hangulatra: lassú, hömpölygő, mélázó, nehéz kedélyű.
Lássunk néhány alkotót és munkát! Knyihár Amarilla Nyitott ablaka fodrozódó vízben tükröződő, buja, zöldellő-rozsdálló-aranyló, gazdagon szétfolyatott flóra, a tárt ablakszárnyak síkjával kicsit megtördelve.
Baksai József vészjóslóan véletlenszerű, de a sokszor esetlegesnek ható gesztusok és ívek mögött nagyon is átgondolt, komor látású festményein (Súlyos és végtelen, Mag, Függöny) mindig a következő elmozdulás lehetősége a kérdés: továbbröpül a sirály, vagy örökre fölnyársalta egy végzetes ecsetvonás? Megbillen-e az asztal lapja, rajta a tál, és kigurul-e belőle a mag? Ki mer nézni a függöny mögül a sötét falak közé dermedt pofa, vagy inkább magára borítja bánatában az egész kompozíciót?
Bereznai Péter Szentendrei ikonja és Nagy szentendrei ikonja nyomasztó jeltérkép. Ilyenek lehetnének Hádész díszkertjei fölülnézetből, ha az alvilág urának kedve szottyanna díszkertekkel bíbelődni.
Bánföldi Zoltán Rubiconja is nyugtalanító képzettársításokra ösztönöz: a dobókockával valami homokozóban vagy medencében játszó, durva kaszabolásokkal összemázolt gyermektorzó bármilyen, Róma bukásáról szóló mű borítója, plakátja, főcíme, bármije lehetne. Erős sic gloria mundi hangulatot áraszt, kedve szottyan hozzá az embernek Wagnert hallgatni.
Csáki Róbert Menyasszonya is bizarr teremtmény, ahogy egyszerre izgató és visszataszító, áldozati színekben üldögél valami nagyvonalúan téren és időn kívülivé kent kavargásban, ami éppúgy lehet rég elfeledett templom romjainak belseje, mint egy éhes gyomor – valami sosem volt, gigászi szörnyetegé, ami menyasszonyokat szokott enni.
Krizbai Sándor Szárazajta (1945) című képpárja (valószínűleg) a II. világháború egyik tragikus epizódjának, a szárazajtai vérengzésnek állít emléket. Zavarba ejtő a perspektíva működése – valós tereket akar mozgásba hozni vagy egymásra rakódott álomrétegeket? Krizbai rendesen beleviszi a szemlélőt az erdőbe, aztán ott engedi el a kezét, ahol a legsűrűbb – de annál izgalmasabb lehet egyszer egyedül kitalálni.
Aknay János Emlék és Emlék (két különböző festményről van szó) című munkáival hozza a szokásos, monumentális színvonalat, vagyis szép, nagy, ragyogó, pontos, szemkápráztató színeket és vonalakat látunk hatalmas vásznakon. Folyamat ez, amelynek végére az emlékezés alapelemeire bontja a látottakat? Minden szín, forma egy elemi érzet, amikből valaha egy emlékélmény összeállt?
Az egyes művek és a tárlat egésze is rengeteg kérdést vet föl, izgalmas szellemi kaland. Február végi, komor töprengéshez pedig egyenesen nélkülözhetetlen, ahogyan az ecsetkezelési technikák iránt érdeklődőknek is, akik arra kíváncsiak, hányféleképpen lehet meghúzni egy egyenest.
A kiállítás megtekinthető március 19-ig.