– Zenészcsaládba születve természetes volt, hogy továbbvitte édesapja hivatását?
– Nem mondanám, mert a sportot, azon belül a focit annyira szerettem – és szeretem ma is –, hogy egyetlen pillanatra meg is inogtam az ötvenes évek derekán, amikor az Aranycsapat sikert sikerre halmozott, és mindenáron labdarúgó akartam lenni. Szinte minden szabadidőmet a grundon töltöttem, aztán mégiscsak hegedűt fogtam a kezembe. Igaz, édesapám nem akarta, hogy nagyon korán kapjak hangszert. Talán igaza volt, hétévesen nem maradtam le semmiről. Az első hegedűm feles volt, nem egynyolcados, mint sok gyereknek, amivel tanulni kezdenek.
– A Sánta zenészdinasztia hányadik tagja?
– A negyedik, a fiam pedig az ötödik, aki szintén kiváló hegedű-, a lányom pedig zongoraművész. Az öcsém is remek hegedűs. Apám híres zenekarvezető volt Kaposvárott, arra törekedett, hogy komoly zenészt neveljen belőlem, hogy klasszikus zenét játsszak. Édesanyám, a híres Toki-Teknős zenészcsalád leszármazottjaként, egyszerű, szerény háziasszonyként élte életét, apámmal ellentétben, aki igazi bohém, vezető típus volt odahaza és a zenekarában is. S nagyon szigorú volt velem, aminek meg is lett a gyümölcse, mert felvételi nélkül vettek fel a pécsi zenei középiskolába, ami óriási dolog volt.
– Hány éves korában lelt rá a hegedű lelkére?
– Eltelt néhány év a kezdetektől, mire ráleltem, de tizenegy évesen már egészen biztosan, amikor életemben először kísérhettem egy igazi sztár-énekest, Palló Imrét, aki meg is dicsérte a játékomat. Akkor éreztem meg igazán ennek a hangszernek a varázsát, a lelkét. Mint a szivacs szívtam magamba a tanárok minden szavát. Lehota Dezső mutatta meg először a zenei frázisokat, amiért ma is hálás vagyok neki, de Graf Tildi néninek köszönhetem, hogy idáig jutottam, mert minden fortélyra megtanított. Másodikban azt mondta: Feri, neked az érettségi után a Zeneakadémiára kell menned! Akkoriban sok versenyt nyertem Pécsett, de ahhoz, hogy felvegyenek a Zeneakadémiára, még többet kellett gyakorolnom. Mint említettem, imádtam focizni, és osztálytársammal, a későbbi világválogatott labdarúgóval, Bene Ferivel rúgtam a labdát. A sport nagy csábítást jelentett, ezért a tanárnőm úgy döntött, hogy bezár egy osztályterembe, és addig nem enged ki, amíg azt a bizonyos penzumot le nem gyakorlom. 1963-ban vettek fel a budapesti Zeneművészeti Főiskolára. A tanárom Ney Tibor, a rádió szimfonikus zenekarának vezetője volt.
– Hová vezetett az útja a diploma megszerzése után?
– A Zeneakadémia elvégzése után az Operettszínházban, majd az Operában játszottam, de amikor lehetőség nyílt, szólista, illetve zenekarvezető lettem, méghozzá először külföldön. Hónapokig, sőt évekig játszottam Svédországban, majd Németországban a leghíresebb helyeken, később pedig bejártam az egész világot, minden földrészen koncerteztem.
– Soha nem gondolt arra, hogy kint maradjon?
– Soha, pedig lakást is felajánlottak több helyen, de visszatartott a hazaszeretet és a családi kötelék. Magyarország a hazám, az emberek itt szeretnek, ismernek, a szívem mindig hazahúzott. Édesanyám egyszer sírva kért a telefonban, nehogy kint maradjak. Nem volt nehéz szót fogadnom, mert meg se fordult a fejemben, hogy disszidáljak. Sose bántam meg a döntésemet.
– Kiket kísért, illetve kiknek muzsikált a világban?
– A legnagyobb művészeknek és sportolóknak, például José Carrerasnak, Roger Moore-nak, Pelének vagy Puskás Öcsinek. Már harmadéves főiskolás koromban elkezdtem cigányzenét játszani, rendszeresen kísértem például az akkoriban nagy sztár Kovács Apollóniát, ami remek kereseti lehetőségnek számított – ki tudtam pótolni az ösztöndíjamat –, de a tanáraim óva intettek, hogy mindez nem mehet a komolyzene rovására. Nem is ment, mert el tudtam választani a klasszikus zenét a cigányzenétől, de van olyan kollégám, aki remekül játszik klasszikus műveket, ám egy nótát sem tud eljátszani. Ahogy mondjuk, nem élne meg asztalnál. A cigányzenéléshez ugyanis érzelem és szív kell. Főiskolás koromban egyébként szalonzenét is játszottam. Sajnos a cigányzene is már inkább szalonzene, ami azért alakult ki, mert a hazai vendéglőkben több a külföldi turista, mint a magyar.
– Bár egyre kevesebb az élőzenés étterem hazánkban, de az idén mintha változott volna valami azzal, hogy a kormány jelentős összeggel támogatta a Muzsikáló Magyarország mozgalmat. Mit gondol erről és a cigányzene jövőjéről?
– Az a baj, hogy ahol van zene, ott az étterem-tulajdonosok jelentős része megelégszik egy zongoristával vagy gépzenével, ami jóval olcsóbb, mint egy kisebb zenekar. Pedig a külföldiek is és a magyarok is imádják a cigányzenét, ami, biztos vagyok benne, vendégeket hoz, illetve hozna. Sok zenész azért megy külföldre, mert idehaza nincs lehetősége. Az idén nagy sikere volt a Muzsikáló Magyarország programnak, ami munkához segítette kiváló prímásainkat, muzsikusainkat. Kerényi Imre, aki patronálta ezt a remek kezdeményezést, a következőket mondta: „Nem engedhetjük meg, hogy ez a műfaj éppen itt, Magyarországon haljon el, az operett és a nóta hazájában.” Milyen igaza volt! Bízom benne, hogy 2019-ben is folytatódik a Muzsikáló Magyarország program, és újra presztízse lesz a magyar cigányzenének és művelőinek.
MUZSIKÁLÓ MAGYARORSZÁG PROGRAM
Tavaly Muzsikáló Budapest címmel a Miniszterelnöki Kabinetiroda és a Hagyományok Háza pályázatot hirdetett az éttermi cigányzene népszerűsítésére és hagyományainak újraélesztésére. A nagy sikerre tekintettel a szervezők 2018-ban a turisztikai szempontból fontos vidéki helyekre is kiterjesztették a programot, az előzetes tervek szerint ebben az évben nyolc vidéki és nyolc fővárosi étterem kapott volna lehetőséget arra, hogy május 19. és augusztus 20. között hetente hat napon keresztül minimum napi három órában 4-5 fős cigányzenekart foglalkoztasson. A program célja volt az is, hogy védett helyzetbe hozzák a művészeket, hogy ne megalázó módon, zsebből kapják a fizetésüket. Az állami támogatásnak köszönhetően ugyanis nettó fizetést kaptak a zenészek, a közterheket pedig az állam fizette. A programra április végéig lehetett jelentkezni. A nagy érdeklődésre tekintettel és a beérkezett pályázatok nem várt nagy száma miatt Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott közbenjárásának eredményeként a kormány lehetőséget biztosított a pályázati felhívásban tervezett nyolc budapesti és nyolc vidéki helyszín helyett 25 budapesti és ötven vidéki helyszín támogatására. Ezt két turnusban valósították meg, az elsőben, május 19. és augusztus 20. között 12 budapesti és húsz vidéki, míg a másodikban, június 1. és szeptember 2. között 13 fővárosi és harminc vidéki étteremben csendülhetett fel élő cigányzene. (B. O. E.)