Vadbarokk című, 2012-ben bemutatott produkciójának újbóli színrevitelével október 8-án a Pesti Vigadóban ünnepli 20. születésnapját a Fonó zenekar, és vendégük lesz a Musica Profana régizene-együttes is. Október 11-én ugyanott Agócs Gergely, a zenekar egyik alapítója, az etnográfia doktora, gyűjtő és publicista gyűjtései nyomán mutatják be az Atyai ág című új produkciót az adatközlők segítségével. Mindkét alkalom – túl azon, hogy egy ilyen zenekar ennyi ideig képes a létezésre és a folyamatos megújulásra – a bátor határátlépés és az összefüggésekben gondolkodó, univerzális világszemlélet ünnepe is. Nem túlzás a Fonó zenekart a muzsika Várkonyi Nándorának vagy Hamvas Bélájának nevezni.
A Vadbarokk produkció voltaképpen zenei summázata annak a kultúrtörténeti, mentalitástörténeti és technológiai folyamatnak, amelyet a barokk korban kialakuló hangzásvilágnak és hangszeregyütteseknek (a különböző méretű vonósok együttműködése fúvós vagy húros hangszerekkel, lantokkal, csembalóval, orgonával) leszivárgása jelentett az arisztokrácia szűk, műkedvelő rétegeiből a paraszti közösségekbe a Magyar Királyság területén. Magyarán a barokk kamarazenekar folklorizálódásáról beszélünk, ami egyedülálló módon csak a Kárpát-medencében és néhány szomszédos területen ment végbe.
A folyamat erejéről és szervességéről tanúskodik az egyszerű tény: táncházban, bálon mulatva senkinek nem jut eszébe, hogy a talpalávalót húzó banda talán nem is létezne – vagy nem ilyen formában létezne – történeti előzménye, a pár száz évvel korábban rizsporos parókában és fehér harisnyában muzsikáló vonósnégyes nélkül. Sajátos ízt ad a dolognak, hogy a barokk zene fellegvárainak számító nyugati államok egyikében sem zajlott ilyen mozgás. Ez a történet újabb bizonysága annak, amit már több cikkben is kifejtettem, hogy a magyar néplélek szinte bármilyen hatást, impulzust képes úgy a maga képére formálni, hogy az anyja ugyan nem ismer rá, mégis kénytelen azt mondani: igen szép gyerek.
A Fonó zenekar muzsikája amúgy minden háttértudás nélkül is elemi élmény: ahogyan a szigorú, szögletes – ám girlandos díszítményeiben angyalian játékos – bachi muzsika matematikája minden zökkenő nélkül hullámzik át a szilaj magyar zenébe, az döbbenetesen sodró és bombasztikus hatással bír. Még a magamfajta botfülű is kihallja az azonos elvet: ugyanazoknak a derékszögeknek a betonkemény fundamentumán állnak ugyanazok a hajlékony, illékony tündérfutamok. Ehhez persze nélkülözhetetlen Navratil Andrea énekesnő egyszerre szenvedélyes és éteri sugárzása is.
A másik produkció, az Atyai ág a gyűjtés adatközlőinek részvételével kerül színpadra. Azaz itt lesznek az észak-kaukázusi térségi karacsáj, balkár, nogaj és kumik falvakból azok az emberek, akiket Agócs Gergely és kollégái kutatóútjuk során fölkerestek. Messziről jött vendégeik: Sauluh Ibadullajev, Kuszum Halilova, Arslanbek Sultanbekov, Kashatau Akszakallar és Aralbaj Fetteh egytől egyig hazájuk megbecsült művészei. Ahogyan előbbi műsorával a stiláris, ezzel az estjével a földrajzi határokat is átlépi a Fonó zenekar, amelynek tagjai nem „csak” muzsikusok, hanem tudós emberek is: kutatók, néprajzosok, népművelők, tanárok. Munkájuk megkerülhetetlen zenetörténeti jelentőségű lesz minden további nemzedék számára.