Még a torrentezés hajnalán, a boldog békeidőkben letöltöttem két Mr. Bean-kisfilmet, és azon nyomban a szívembe zártam a csetlő-botló, de közben sunyi, alattomos és gonosz karaktert, aki szíves-örömest tör borsot mások orra alá, igazi angol arca van (de gumiból ám!), és lépten-nyomon (mármint az ő lépte-nyomán) megnevetteti az arra fogékony hasakat, gyomorszájfájásig.
Utána is jártam, amennyire akkoriban lehetett, a főszereplőnek, és természetesen elkövettem az öreg hibát, miszerint összekevertem a színészt az általa megformált karakterrel, ezért aztán igencsak meglepődtem, amikor az egyik filmje mellett volt vele egy interjú, és ott egészen elképesztően okos dolgokat mondott a színészi ábrázolás mesterségéről, de a világról, az életről meg egyebekről is.
Közben már egészen sokat tudtam róla, a gyors autók iránti szenvedélyéről, hogy osztálytársa volt Tony Blairnek, meg hogy mennyire… okos. Kifinomult.
Megnéztem az összes filmjét, beleértve a sokkolóan zseniális és magas szintű intellektuális humorú Fekete Vipera-sorozatot, valamint a nem túl híres, de mégis tökéletes Dilizsarukat. (Bocsánat a kínos magyar címért, a Fekete Vipera szinkronnal is zseniális, be kell vallanom, de az eredetit semmi nem múlja felül.)
És akkor következtek a Johnny Englishek. Az első résznél nem tértem magamhoz az élvezettől: ugyanaz a figura, akit jól ismertünk, mégis új – egy irodista, egy kisegítő személyzet az angol titkosszolgálatnál, aki hirtelen egyedüli titkosügynök marad, és bár teljesen alkalmatlan a feladatra, ő hisz magában, és minden titkosügynöktudást és -kelléket felhasználva… többször is elbaltázza. De végül sikerül neki megmenteni Nagy-Britanniát attól, hogy a gonosz francia, Pascal Sauvage börtöngyarmattá tegye.
A második rész nem fáradt el, Johnny English újra akcióba lendült, a nőkre tett ellenállhatatlan(nak hitt) hatásáról is mindent megtudunk, és hát egyszerűen csak csodálatos, vicces, ezerszer megnézhető – és még mindig az.
Közben a gyermekeim is teljesen rászoktak, általában felváltva nézzük a két Johnny Englisht a két Steve Martin-féle Rózsaszín párduccal, és hát nagyjából mindegyik filmet kívülről fújjuk, úgy beszélünk, úgy viselkedünk néha, mint a főhősök, és csomó belső poénunk van, amelyet csak mi értünk, akik beszélik ezt a – titkosügynöknyelven szólva – kódolt kommunikációs formát.
És felvirradt a nap múlt héten, és megnéztük a harmadik részt, a Johnny English újra lecsap című alkotást, és igen nagy volt (és nagy „van”) a mi szívünk gyönyörűsége.
Nem is annyira a sztori miatt: az ugyanis ismerős: Anglia minden titkosügynökének személyazonossága napvilágra kerül, ezért nem marad más, mint az iskolai földrajz- és titkosügynök-tanárként dolgozó Johnny English, aki visszatér az első hívó szóra, és csak egyet kér, mégpedig azt, hogy az első részből ismert Bough-fal (Ben Miller) dolgozhasson együtt.
(Az első részben Bough volt az, aki az önmagától elvakult főnökét minden kínos helyzetből hihetetlen okos felismerő képességgel rendre ki-kármentette.)
Aztán kezdődik a megszégyenülések nevettető sorozata, az őfelsége, a királynő titkosszolgálatát rendre pironkodásra késztető ügyetlenkedések és erőteljes mellényúlások sora, a nemzetkarakterológiai humor legfinomabb és soha nem sértő, mégis azonnal azonosítható megnyilvánulásai… és sok-sok nevetés.
A moziban egy középkorú hölgy ült előttünk, aki egyedül érkezett, és talán ő nevetett a leghangosabban a poénokon – amely nevetés nekünk is erőt adott, a gyerekekkel együtt.
Hiába is mondanánk a filmről, hogy elfáradt a szüzsé, a sztori, mert szerencsére a karakter, Johnny English karaktere egy csöppet sem fáradt el. És Rowan Atkinson nem tud hibázni – aki egyszer megszerette, az a leggyengébb, legrosszabb forgatókönyvvel felszerelt, legbénább filmben is szeretni fogja őt mindenek fölött.
De itt korántsem erről van szó, látni fogják önök is.