Huszonnyolc évet kellett várni egy filmre, amely valóban kinyitja a gulágról szóló ismeretek kapuját, és a témához nem értők számára is be tudja mutatni ezt a nehéz történelmi időszakot – mondta Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, aki a Gulág–Gupvi-emlékév legnagyobb vállalkozásának tartja a filmet.
A közmédia februárban közvetíti, így valóban sok emberhez juthat el, és az oktatásban is fel lehet majd használni. Ráadásul – közép-európai szenvedéstörténetről lévén szó – Rétvári felvetette, hogy akár a szomszédos országokba is el lehetne juttatni a Havasi János Lánykák, az idő lejárt című novellájából készült filmet, amely feltárja a közös múlt egyik sötét fejezetét.
Szász Attila filmrendező (A berni követ, Félvilág) elmondta, hogy hiába próbálták volna meg bemutatni az akkori valóságot, egyszer csak szíven ütötte az érzés, hogy ez lehetetlen, ezért inkább: „Az esszenciáját adjuk át mindannak a pokolnak, amin keresztülmentek ezek az emberek.
Ezt pedig nem a történelmi díszletek és a környezet, hanem a szereplők tekintete által, a személyes átéléssel.” Köbli Norbert forgatókönyvíró pedig elmondta, hogy a valaha írt legérzelmesebb történetének tekinti, és annyiszor érzékenyül el, ahányszor megnézi.
És ezzel nem volt egyedül, hiszen a vetítés után, a feliratok lepörgése közben néma csendben ült a közönség, majd miután felkapcsolták a villanyt, hosszú vastapssal jutalmazták meg a készítőket.
Az Örök tél története 1944-ben kezdődik, amikor szovjet katonák egy dunántúli sváb faluból elhurcolják a munkaképes nőket „egy kis munkára”, három hét kukoricatörésre. Irén (Gera Marina) a férjét várja haza a frontról, mit sem sejtve köszön el hatéves kislányától és szüleitől, hisz hamarosan úgyis újra találkoznak.
De a megszállók marhavagonokban egy ukrán munkatáborba szállítják a nőket, ahol a helyi szénbányában kell kényszermunkát végezniük. Irén találkozik a Rajmund nevű férfival (Csányi Sándor), aki megtanítja, hogyan maradhat életben a szovjet paradicsomban, miközben egymásba szeretnek úgy, hogy mindketten házasok és gyerekeik is vannak.
És ez nem csak egy puszta tévéfilm: remekül játszanak a színészek, izgalmas az operatőri munka, a történet katarzisa pedig eleve felemás, hiszen egy embertelen szovjet lágerből egy egész országnyi lágerbe térhetnek csak haza, ráadásul egy jóval kisebb hazába, mint amit elhagytak. A
magyar filmek rossz szokásától eltérően kevés, ám annál valódibb párbeszéd van a filmben. Szinte elhisszük, hogy ott vagyunk a lágerben, ahol életszerűen beszélnek egymással a szereplők, könyvízű kitérők nélkül.
Az Örök tél a lehető legtermészetesebben ábrázolja a testi szenvedést, a láger körülményeit és az emberi aljasságot, Rajmund tételmondata pedig ugyanilyen naturalisztikus, amikor arra tanítja Irént, hogy itt ,,elsősorban magunkért vagyunk felelősek”.
És éppen az a film egyik erénye, hogy a külső szenvedéssel egyenértékű módon ábrázolják a belső vívódást, miközben morális kérdéseket is feszegetnek: segíthetünk-e valakin úgy, hogy magunk is belepusztulunk, és vajon el lehet-e mindent felejteni – családot, otthont, gyermeket –, ami akadályozza az életben maradást? Hazajutunk-e valaha, sőt, van-e még haza?
A 400 millió forint költségvetésből készült Örök tél című filmet a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én 21 óra 15 perckor mutatják be a Duna TV-n.