Tóth Vera 2003-ban megnyerte az első Megasztár tehetségkutatót, 2004-ben ő lett az Év Hangja, eddig négy önálló nagylemeze jelent meg. Nagyjából én is csak ennyit tudtam róla, kétdimenziós magyar sztárrá derealizálta a tömegmédia, aki körülbelül ugyanannyiszor szerepelt a címlapokon istenadta tehetsége újabb produktumainak köszönhetően, mint ahányszor mindennapi viselt dolgai miatt a bulvár szörfparadicsomában.
A Megasztár óta karrierje „töretlenül ível felfelé” – írja róla a Wikipédia. Ez így is van, de ez az este éppen arról szólt, hogy ez az állítás ebben a formában nem egészen igaz. Sőt! Egyáltalán nem igaz! Szily Nóra hol barátnősen laza, hol mélyebbre ásó kérdéseivel szelíden terelgette az először kislányos zavarában kapkodva-fecserészve, majd egyre inkább nyers, kitárulkozó női őszinteséggel, szabadon asszociálva csapongó énekesnő számos-számtalan gondolatát.
Engem mindig lenyűgöz, ha valaki ki mer állni a közönség elé, és mer őszintén beszélni magáról, félelmeiről, tévedéseiről, démonairól és minden fenéről, ami a lelket és a testet fogaival marcangolja. Tóth Vera ki mert állni, és sok-sok mosollyal s ízes jó humorral kirakta, amije van: először a lelkét, majd a tehetségét. Mindkettőt kompromisszumok nélkül, de nem Csernus Imré-s bekeményedéssel, hanem kedves és utánozhatatlan vidéki – és ezt itt e jelző legszebb értelmében használom – természetességgel és csudijó derűs bájjal.
Ugyanilyen volt a beszélgetést követő bő egyórás koncert is. Kiszólogatásokkal, megjegyzésekkel, kedves kis sztorikkal, öniróniával tarkítva énekelt, először egyedül, majd húgával, a szikrázó Tóth Gabival felváltva, Bérces Viktor zongorajátékával kísérve. Megbontották a decens terem illedelmes komolyságát, és szabadon engedték, amit csak lehetett.
„Verhetetlen hedonisták vagyunk mindketten, ha már mással nem is, ezzel biztosan sikerült »zavart kelteni az Erőben«” – talán így foglalhatnám össze legjobban, hogy milyen volt a koncert Pásztor Anna, az Anna and the Barbies énekesnőjének könyvhöz írt előszavából elcsenve e tömör életérzés-értékítéletet.
Aztán itthon éjjel elkezdtem összevissza lapozgatni a könyvet is. Nem mondom, hogy az én műfajom, nekem sok egyszerre ennyi a női lélekből… De közben eszembe jutott egy régi portugál vers. Fernando Pessoa Autopszichográfiája (magyarul kb. önlélekrajz) így szól, Somlyó György fordításában: „A költő nagy színlelő. / Oly jól ért a színleléshez, / hogy csak színleg érzi ő / a kínt, mit valóban érez. […] S így kering, kört körre róva, / a kis felhúzós vonat, / értelmünk mulattatója, / melyet szívnek mondanak.”
Tóth Vera ezen az estén és Gyémánt című könyvében ezt szeretné megcáfolni, erre cáfolt rá. Ő nem színlelő, ő nem ért a színleléshez, és azt a sok kínt és küszködést, ami volt, ő egyáltalán nem csak színleg érezte – egészen máshogy szólnak eztán a dalai is.