– Idén Ön vehette át az irodalmi Prima Primissima díjat. Mikes Kelemen Érem (1983), József Attila díj (2002), a Köztársasági Elnök Érdemérme (2005), a Magyar Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2012) – ilyen sor után miért bír jelentőséggel az Ön számára ez az elismerés?
– Ez a díj bennem kizárólag a költőnek, az esszéírónak szól. A válogatást szakmai zsűri végzi, a döntést viszont egy irodalmon kívüli kör hozza, a díjátadó gála pedig a legszélesebb nyilvánosságot vonja be. Ezért úgy döntöttem, hogy nem csak magam, hanem a költészet egésze nevében igyekszem szólni a díj átvételekor. Arról, hogy vissza kell térni mindenkinek a vershez, a versolvasáshoz, mert különben lelkileg kiszáradunk, s egész gondolkodásunk elsatnyul. Mondandómnak váratlan súlyt adott Juhász Ferenc elhunyta két nappal a gála előtt, mert mindezt valódi megrendültséggel mondhattam el. A szöveget éppen e kétszeres jelentősége miatt írtam előre meg, bár a győzelmi esély ilyenkor pusztán egyharmad. A fődíj nyertese 45 másodpercet kap a megszólalásra, és ilyen kevés időt rögtönözve még költő sem tud jól kihasználni.
– A rendszerváltás után államtitkár, Antall József tanácsadója volt. Politikai munkásságát hogyan tudta összeegyeztetni a szépírói tevékenységével? Segítette-e az író a politikust vagy a politikus az írót?
– A személyiséget szeretem prizma-módra csiszolt gömbnek tekinteni. Sok irányba látunk, és sok nézetünk van. A költő így lehet természetesen politikus is, tehát közösségi felelősséget vállaló ember. A hasonlatot mindjárt félretéve vagy átírva: úgy hiszem, több irányba is lehetünk nyitottak, ha győzzük. Igazában kétféle a nehézség, amikor a személyiség több irányban nyitott. Az egyik, hogy fenn tudjuk-e tartani magunkban az irányulásaink belső kapcsolatát. A másik az idő kérdése, hogy hogyan tud érvényesülni életünk folyásában az egyik irányulás a másik mellett. Mert amikor az egyikre nagyon kell figyelnünk, a többit egy időre el kell tudnunk engedni. De van a léleknek a köznapi tudat alatt egy mélyebb, barlangi folyama, amelyben a képek, a gondolatok, az energiák folyton áramlásban vannak, s ha vissza tudunk ide jutni, akkor újra megmerítkezhetünk a kreativitás vizében, és helyreáll bennünk az egyensúly.
– Endreffy Zoltán, Karátson Gábor, Lányi András és Ön is számos írásában – főleg a 80-as években publikált esszéire gondolok — törődött az ökológia, a környezetvédelem kérdésével, morális alapokra helyezve a problémát. Miért érezte annak idején szükségét, hogy ezzel a témakörrel foglalkozzon?
– A költő kapcsolata a teremtett világgal, a természettel testvéri. Ezért a természet rombolása engem talán másoknál is mélyebben és hamarább sebzett meg a 70-es évek közepén, s e sebtől az út nemcsak természet-versekhez és ökológiai esszékhez vezetett el, hanem a 80-as években a Duna-mozgalomba is. 1989-ben Antall József mellett vállalva szerepet a politikának egy tágabb és sokrétűbb terébe léptem vissza, de az érzékenység megmaradt. És, nem mellesleg, Antallal Duna-ügyben is azonos hullámhosszon voltunk.
– Ökológiai esszéiben több évtizeddel ezelőtt olyan dolgokra hívta fel a figyelmet, amik most történnek, és amiket manapság hangoztatnak. „Semmi kétség, csak a rendszeres felvilágosítás, és a benne megnyilvánuló bizalom érleli az embert teljes felelősségű állampolgárrá, vagyis felnőtté ilyen értelemben. Ez a részvétel feltétele, és csak a válság teljes felismerése válthatja ki belőlünk azt a katartikus döbbenetet, amely át tudja alakítani önpusztító szokásainkat.” Írta Részvétel csak felnőtteknek című esszéjében 1987-ben. Hogy vélekedik, jó úton vagyunk végre, számíthatunk-e komoly, pozitív változásokra? Optimista?
– Ahhoz képest, hogy harminc évvel ezelőtt mi magyarok Trabantok és Wartburgok, elavult dízelek és vegyi üzemek füstfelhőjében fuldokoltunk, nagyot léptünk előre életminőségben. De a Duna-csatában csak részleges sikert értünk el. És mit szóljunk ahhoz, hogy Kínában egy milliárdos lélekszámú ipari civilizáció most emészti fel a maga természeti bázisát? Az ilyen fejlemények sajnos azt a komor látomást sugallják, hogy sok eredmény ellenére a zöld technológiában és a környezet-tudatosságban, az emberiség csak katasztrófák során fogja megérteni, hogy a fogyasztás-kultusz természet- és lélekellenes. Akkor talán majd irányt vált – ha még lehet.
– Hosszú ideje szerkeszti a Magyar Szemle folyóiratot. A lap több válsághelyzetet túlélt. A Magyar Szemle mindig igyekszik reflektálni a társadalmat érintő gazdasági, politikai és ökológiai ügyekre is. Főszerkesztőként milyen változtatásokat kellett bevezetnie a lap életében, hogy most is érdekes maradhasson, milyen szerkesztői elveket követ, illetve követett?
– Az Antall Józseffel együtt kigondolt Magyar Szemle közelít a 25. évfolyamához. Ez alatt a közel negyed évszázad alatt ritkán voltunk „jól eleresztve”, olykor hajszálon függött a létünk, de mindig felbukkant a támogató, aki mellénk állt. Nincsen a magyar kultúrának más fóruma, amely hasonlóan viszi végig a történelem újraértékelésének, a metafizikus gondolkodásnak és a jövőstratégiáknak a szólamait. A változtatások mindig a korszerűsítés jegyében történtek. 1996-ban elkezdtük a lap tartalmának részleges felvitelét a honlapunkra. Nemrég pedig befejeztük, saját költségen, az egész eddigi anyag digitalizálását, az alapításig visszamenőleg. Kétezernél jóval több esszé és tanulmány olvasható honlapunkon. Októberben nagyobb formátumra váltottunk, több – részben színes – illusztrációval. Ezt anyagi helyzetünk javulása tette lehetővé. Igyekszünk bevonni szerzőink körébe a fiatalabb nemzedékeket is – bár a Magyar Szemlébe írni nem könnyű, mert elvárjuk az esszé-szerűséget, a közérthetőséget, a szabatos magyarságot. Olvasóink száma ma is növekszik. És csak egy mondatban: 2010 novembere óta működik a Hungarian Review is, hasonló szellemben, de sok külföldi szerzővel és olvasóval.
– Nagybátyja Kodolányi János író volt. Az ő szellemi öröksége hogyan él tovább a műveiben, mi az, amit kifejezetten neki köszönhet?
– Sorsom különleges adománya, hogy nagybátyám személyében rendkívüli ember lett a mesterem. A rokonin is túllépő lelki barátságban vezette kibontakozásomat kora ifjúságomban négy éven át, a régi görög iskolák íratlan törvényei szerint. Magyarán szellemi tanító és lélekvezető volt. Aki beleolvas Jézus-könyvébe (Én vagyok), Mózes-könyvébe (Az égő csipkebokor), vagy a Julianus barátba, megérezheti, hogy milyen világokat nyitott ő fel előttem. Sokat tanultam másoktól is később, magyaroktól és külföldiektől, kortársaktól és régiektől, de az úton Kodolányi János indított el, ő tanított meg arra, hogy milyen fontos a szeretet és a bátorság, hogy milyen csoda a magyar nyelv és a kozmosz, és hogy igényeinkből sosem szabad lejjebb adnunk.
– Utoljára Járj, merre tetszik címen jelent meg válogatott verseskötete. Dolgozik-e mostanában új versesköteten, és ha igen, mit árulna el erről vagy a jövőbeli terveiről?
– Örömmel mondhatom, hogy tovább gyarapodnak a Járj merre tetszik ciklus darabjai, ezek az angol Shakespeare-sorokra írt magyar rímtelen szonettek. Miközben eljátszom a szavak asszociációival, elindul bennem a gondolatfolyam és a vers, amelyben egymásra vetül a belső világom a Shakespeare-ével, a jelennel, a mosttal, mindennel. Ebben a sűrű belső térben írom ezeket a verseket. Másik kedves műfajom darabjai, a prózaversek, többnyire álmokból, lebegő lelkiállapotban születnek. Terveim közt szerepel egy gyűjtemény kiadása a versfordításaimból, és közben a jó kihívások mindig inspirálnak az esszéírásra is. Szeretném elősegíteni, hogy új előadása szülessen A kormányzó halálának, a groteszkül vad és poétikus táncjátéknak, amelyet 1989-ben alkottunk meg Szabados György zeneszerző és Nagy József koreográfus barátaimmal. A darabot 1991-ig Nyugat-Európa szinte minden országában játszotta a Theatre Jel, de magyar közönség nem láthatta – pedig 1989 szellemi és érzelmi felszabadulását, a kádári mentalitás halálát ábrázoltuk benne, távol-keleti stilizációban.