Tizennégy egykori gimnáziumi osztálytárs huszonnyolc éve minden ősszel együtt tölt egy hosszú hétvégét – nagyon összeszokott csapatról van szó, a bemutatásban benne van az osztálytalálkozók minden szennyes és szépséges romantikája: a törekvés, hogy mindenki bepótolja azt, amit annak idején elmulasztott vagy ha nem sikerül, legalább jól megrészegedjen.
Ezúttal azonban egy mindentől elzárt vadászházban gyűlnek össze az egykori osztálytársak, ahol még térerő sincs, és ahol az első baljós esti beszélgetések utáni hajnalon halva találják az egyik résztvevőt.
A többiek pánikba esnek, mindenféle mocskos dolgok kerülnek felszínre, még újabb két (!) ember válik áldozattá, de eldördül egy pisztoly is, sérülést okoz, és már csak az van hátra, hogy a jócskán megfogyatkozott baráti társaság (rengeteget dohányzó) ügyésznő tagjának útmutatásai szerint valahogy kinyomozzák, ki a gyilkos, mire a rendőrség megérkezik.
Bár az alaphelyzet nem új, Mészöly Ágnes olyan szépírói trükköket vet be, amelyek gyönyörködtetik a már amúgy is elbűvölt olvasót: mindegyik fejezetet egy-egy osztálytárs mesél el szép sorban, ahogy haladunk előre az időben, és általában sikerül megteremteni azokat a nyelvi helyzeteket és fordulatokat, amelyek világossá teszik, hogy itt bizony már más beszél, mint az előző és a következő fejezetben, valamint – bár ez persze alapkövetelmény a műfaj szempontjából és történetében – egészen az utolsó fejezetig fogalma sincs az olvasónak, ki lehet a tettes és mik a motivációi (elárulom: nem a kertész, és a motivációk hitelesek a szövegen belül).
Ami nemcsak olvasóként, hanem íróként is leginkább lenyűgözött, az az elképesztő szerkesztettség és az a képesség, ahogy a szerző össze tudta fogni az egész történetet. Soha nem vész el a részletekben, és amikor az utolsó fejezet elolvasását és a gyilkos lebukását követően az ember újraolvassa azt a fejezetet, amelyikben a gyilkos beszél, elképedve állapítja meg, hogy már első olvasáskor ott volt minden információ és utalás, csak hát – és itt kezdődik a szépírói tudás – olyan ügyesen a történetbe szőve, hogy akkor és ott nem tűnt fel.
Persze mindezen érdemnek ára is van: néha a történet lelassul, didaktikussá és elcsépelt fordulatokkal operáló alkotássá válik. Különösen idegesítő, amikor a lebukott gyilkos közel négy oldalon keresztül magyarázza el eléggé arrogáns módon az egész könyvet újra, nem sok olvasói örömöt és újrafelfedezési vágyat (meg lehetőséget) hagyva meg.
De ezt leszámítva tényleg minden szempontból remek könyv született, amelyben megjelennek nemcsak a jól ismert viszonyok és konfliktusok meg a jelenkori Magyarország tipikus alakjai (a politika szerencsére csak érintőlegesen kap helyet a történetben), de a szerző elég bátor ahhoz, hogy a viszonyokat megkeverje, s újabb meg újabb, olykor meglepő fordulatokká és következtetésekké párolja a tipikus kezdőhelyzetet, azaz a klasszikus osztálytalálkozót.
És hát van humora meg érzékletes hasonlatai, ami igen nagy szó. Figyeljenek csak: „A szám olyan száraz, mint egy iskolai szivacs a hatodik óra végére.”
Vagy: „Ila minden Fogadás után olyan erkölcsi magaslatról beszél velem, hogy csodálom, hogy nem fullad meg a ritka oxigéntől.” Aztán van kitekintés és gyakori kikacsintás a kortárs irodalmi kultúrára és közéletre is.
Kedvencem a költői ambíciókat dédelgető Vicáról szóló rész: „Nyáron elmentem Korfura anyuékkal, ja, és két versemet közölte a Somogy irodalmi folyóirat. Nagy taps, füttyögés, ováció, Vica irodalmi pályája már huszonöt éve nehezen indul. Pedig nem ír rossz verseket, igaz, nem ír jókat sem. Magány, szerelem, ezekről szólnak Vica versei, és ezekről elég nehéz bármi eredetit mondani. Vicának mindenesetre nem sikerül. Miközben leül, bólogat, hogy majd megmutatja. Hát persze hogy elhozta a kivágott újságlapot, akinek gyereke van, azt mutogatja, akinek verse, azt.”
Mészöly Ágnes: Rókabérc, haláltúra. A Prae.hu Kft. kiadása, Budapest, 2018.