A humorról és a karikatúráról sok érdekes megfogalmazás kering. A humor forrását számomra a legszimpatikusabban a Coloradói Egyetem pszichoanalitikusai fogalmazták meg. Szerintük a humor – amely latinul eredetileg nedvet jelent, a régi-régi orvosok pedig úgy gondolták, hogy az ember testi és szellemi jóléte függ az arányos jelenlététől – a világ normális működésének ártalmatlan megsértéséből fakad.
Vendégeimmel a boldog emlékezetű Kaján Tibor két szállóigévé vált mondását idézzük fel beszélgetésünk kezdetén, vagyis hogy a jó karikatúra többet ér, mint egy vezércikk, és hogy a karikatúra olyan, mint egy porszem, ám egy porszem a szembe kerülve igen nagy viszketést tud okozni.
Közösen állapítjuk meg, hogy a jelenlegi sajtóban nincs terük a megmutatkozásra a karikaturistáknak, a Hócipő nem tölti be azt a néplap szerepet, amit régen a Ludas Matyi. Dluhopolszky László a hanyatlást a rendszerváltozás után a bulvárlapok tömeges megjelenésének tulajdonítja, Gaál Tibor pedig egyértelműen úgy véli, hogy a fotó szorította háttérbe a rajzot, pedig a magyar humor nagyon egyedi, és a magyar karikatúra is komoly tradíciókkal rendelkezik.
Budapest a múlt század elején nemcsak Magyarország, hanem a humor fővárosa is volt, majd amikor a magyar karikaturisták jó- vagy kevésbé jószántukból (világháborúk, forradalmak) kirajzottak a világba, olyan népszerűségre tettek szert, hogy Párizstól New Yorkig mindenhol felnéztek rájuk – nosztalgiázik Dluhopolszky László.
A két szakember segít időrendbe állítani a magyar sajtókarikatúra mérföldköveit. A szabad sajtó első vicclapja Magyarországon ma 170 éve, 1848. június 1-jén indult Carivari (Dongó) néven. A hetente két alkalommal, négy oldalon megjelenő kiadvány szerkesztője Lauka Gusztáv író, rajzolója pedig Szerelmey Miklós grafikusművész volt.
A szabadságharc szülte első humorlapunk hatvanegy számot ért meg, a szerkesztők és rajzolók végül maguk is fegyvert ragadtak. 1865-ben indult a Bolond Miska, amelybe Jókai Mór nemcsak írt, hanem rajzolt is. A kiegyezés évében Andrássy Gyula gróf, miniszterelnök kérésére Ágay Adolf újságíró megalapította a Borsszem Jankót.
Hetven éven keresztül jelent meg, és bár az elkövetkezendő békeévekben számtalan élclap tűnt fel a színen, a nagy példányszámú lap a dobogó első fokán maradt mindvégig. Tíz év múlva mintegy harminc élclap vidította a publikumot, ez a szám 1910-re 41-re emelkedett (kiegészítve 101 kabaréval a fővárosban!). 1938-ban megszűnt a Borsszem Jankó, viszont a bátor Pesti Posta a II. világháborús vérzivatarban is megjelent.
A kommunista párt vicclapja, a Ludas Matyi 1945 májusában indult. Vele majdnem egy időben más pártok is adtak ki vicclapot, viszont 1951-re csak a Ludas Matyi maradt a piacon. (Egyedül rendelkezett papírengedéllyel.) Az 1956-os forradalom idején jegelve volt, 1957 tavaszán jelent meg ismét. A nyolcvanas évek közepén volt olyan száma is, amelyet 600 ezer példányban nyomtattak ki.
– A rendszerváltás után két Ludas volt az utcákon. Ebben mi voltunk a ludasok – emlékezik Dluhopolszky László. Árkus József Új Ludasa végül alulmaradt a versenyben, de a fiatalokat vezető, akkor harmincéves Dluhopolszky László Ludas Matyija is csak 1994. január elsejéig jelenhetett meg.
– Manapság szinte nincs igazi humorlap, pedig igény volna rá – veszi át a szót Gaál Tibor. – A magyar humor híres a rajzolóival együtt, ezért is szeretnénk méltóképpen megünnepelni a 170 éves magyar karikatúrát és a 150 éves Borsszem Jankó élclapot.
A Budapesti Nyári vagy Őszi Fesztivál programjához szeretnének csatlakozni. – Munkánkat segítené a budai Várban székelő Országos Széchényi Könyvtár gazdag hírlaposztálya, ahol a régi vicclapokat is őrzik. Szoros kapcsolatban állunk velük – zárja reménykedve Dluhopolszky László a beszélgetést.