Ahány ízlés, annyi kiállításlátogató: ki a szépérzékét akarja kielégíteni, ki csak megígérte művész barátjának, hogy megnézi, ki érdekes élményeket keresve kalandozik, és akad, aki azt szereti, ha olyan erős hatásokkal, vad képzettársításokkal, földöntúli élményekkel szembesül, hogy úgy kell a tárlatról kijőve visszakanalaznia lelkét porhüvelyébe.
Két tárlat nyílt meg a Műcsarnokban: Kalmár János, Szabó Tamás, Mata Attila (mindhárman Munkácsy-díjas szobrászművészek) Morph című kiállítása, illetve Gaál József (festő, szobrász, grafikus, művészeti író, munkásságát szintén Munkácsy- és még sok más díjjal ismerték el) Vezeklések kora című… ha pontosan akarnám definiálni, egy nem létező kultúrtörténeti fogalmat használnék: kortárs-kortalan nekropolisza.
Szobrokat, képeket egyaránt látunk itt, fölényesen tudatos, koncepciózus anyaghasználatot, s a használt anyagokhoz – van itt cementtől a rozsdamentes acéllemezeken át a virágmintás textilig minden csudás matéria – méltón súlyos gondolatiság. Kalmár, Szabó és Mata hármasa tökéletesen összehangolt, higgadt egység. Kalmár János Függőleges törékenység című, cement és pigment nászában fogant, égbe nyúló szoborerdejéről nem tudom eldönteni, hogy metafizikai szándékában erősebb, vagy a cement brutalitásának és a fölívelés organikus kecsességének némi iróniát sem nélkülöző ellentétében.
Továbbhaladva a termekben eszmélek: metafizika és irónia itt bizony kéz a kézben jár, mégpedig ritkán látott, példás bátorsággal. Szabó Tamás Menet című szoborcsoportja egészen megvadítja a befogadói fantáziát: mintha valaki vasszüzekbe küldte volna egy wellnesshétvégére szegény willendorfi Vénuszokat, ami után épp csak a fenekükben és a derekukban őrződtek volna meg a korábbi, ősanyai arányok és hajlatok.
Ahogy ezt kigondolom, a művész ki is fejti: egy több ezer éves, Hódmezővásárhelyen föltárt Vénusz-szobor ihlette az itt látható, szeggel, popszegeccsel, ácskapoccsal összetartott és destruált testű csoportot, és készült volna belőle egy hadseregnyi is, de ennél több nem fért be a műterembe.
Mata Attila Festő című szobra öntött alumínium és hegesztett rozsdamentes acél vad tekervényeiből a szemlélődő művész afféle gunyoros gesztusa tekereg elő: mintha a szemlélődés a szemlélődő ellen fordult volna – mintha Babits Mihály „Csak én birok versemnek hőse lenni” ikonikus kezdősora után valami sztoikus mélasággal fölsóhajtana: …és milyen kellemetlen alak is vagyok én!
Egy izgalmas megállapítás a hármas koncepciójából: „…sem a XX. század, sem a sokadik ipari forradalom nem változtat a tényen: az emberi kultúra legnagyobb öröksége ma is a tekhné.” Egyszerre felemelő és elborzasztó gondolat.
Gaál József Vezeklések kora című munkája bizarr, brutális, grandiózus, apokaliptikus. Szögekkel, vasakkal, bőrszíjakkal (a művész többek között régi lószerszámokat is fölhasznált) gúzsba kötött, torz, életnagyságú fejek, maszkszerű fejportrék, gyakran pokoli szenvedést tükröző mimikába merevedve. Óriási, négyszer két méteres akril- és olajfestmények, illetve kisebb méretű litográfiák, gigantikus bálványalakokkal, homunculusokkal, gólemekkel, önmagukkal együtt mindent fölfaló, elemésztő, elemi lényekkel.
Ahogy maga a művész mondja szobrairól: kettős maszkok ezek, mintha új rétegek, protézisek, hagymahéjak bukkannának föl bennük – az emberi identitás tagoltsága, illetve rejtett dimenziói tárulnak elő itt. Az élet és halál közötti, különös átjáróba, a köztes létbe nyerhetünk bepillantást – van valami Gaál József tárlatában a csodálatos kora középkor memento mori hangulatából. Ízlelgessük a művek címeit: Transzhumán fétis, Brutta Figura, Koponyák fala – Arcok fala. Kissé profán, zenei hasonlattal élve: ez a képzőművészet extrém metálja. Bátor lelkeknek ajánlom Gaál tárlatát, de bárki, aki megnézi, biztos lehet benne: nem felejti el egyhamar.
A kiállítások november 11-ig láthatók a Műcsarnokban.