– Egyszer azt mondta, hogy a szerelem azért nem divatos, mert a mai fiatalok úgy érzik, hogy a szabadságuknak mond ellen. Rácsodálkozásra, játékra tanítaná őket?
– Úgy látom, hogy vannak alapvető álláspontok, amelyeket újra kell fogalmaznunk, fel kell frissítenünk, ki kell találnunk őket. Természetesen nem azért, mert hibásak vagy ilyesmi, egyszerűen új kódra van szükségünk. Idetartozik a szerelem is. Lehet ez nyálas vagy akár kopott téma, mégis aktuális. Új világ épül, aminek nem tudjuk még a következményeit, maximum érezzük az előszelét. Az új időszámítás nem kitágítja a lehetőségeket, hanem összezavar, mintha minden ingyen volna. Kitömnek minket képekkel, videókkal, hírekkel, információkkal, fogyasztható érzelmekkel. Nem tudjuk a felnőtté válásnak ezt a folyamatát, elfelejtjük az egyszerűség és a tisztaság fontosságát.
Eltűnnek a titkok, minden kérdést feltesznek helyettünk, és mindent megválaszolnak. A lelkiismeretünk a Facebookunk. Tervezünk magunkról egy falat, ami mögé elbújhatunk. Pontosan tudjuk, mit és hogyan kell érezni, megélni. Nincs értékrend, mindenre van magyarázat boldogság és szabadság címszó alatt. Azt érzem, hogy gyerekként érzékenyebben és egészségesebben láttam. Egy hülye voltam, és ezt a hülyét keresem minden előadásban, minden darabban, mert ez a legfontosabb állapot, amelyet az embernek rögzítenie kell. Legalábbis nekem. A világot nézve ma csak rémisztően közhelyes mondatok jutnak eszembe. Én nem ilyennek látom azt, amiben élünk, nem is így gondolom, nem is így fogalmaznám meg. Mellesleg boldog vagyok. Mindennel szemben most feladatom úgy állni hozzá, mint egy képlethez, amit meg kell fejteni.
– Szintén egyik nyilatkozatából idézve a szabadság az önfeláldozásban rejlik, és úgy véli, az a szabad ember, akiben nincs félelem. Mintha találkozna ez a gondolat a „szeretet kiűzi a félelmet” bibliai üzenettel is.
– Igen, érinti a bibliai üzenetet is, amit erről gondolok. A Viktor Rizsakov orosz rendezővel való találkozás meghatározó volt az életemben. Ivan Viripajev Részegek című darabja kapcsán beszéltünk a szerzővel és a rendezővel a mai harmincasak nihiljéről, boldogtalanságról, céltalanságról, ezzel kapcsolatban a Bibliáról. Ma sokszor azt tapasztalom, hogy vagy kifacsarják, idézőjelbe teszik, vagy csöpögősen öblögetik, hirdetik az igét. Viripajev egyszerűen, mindenféle irónia, cinizmus vagy szirupos álszentség nélkül tud beszélni a hitről, arról, hogy mi dolgunk lehet ma itt 2018-ban. Nekem ez nagy dolog.
– Hogy látja, a jó színész „feláldozza” magát a színpadon?
– Nem tudom ki számít jó színésznek. Nem ismerek „rossz embert, de jó színész”-t. Ez összetett. Aki megtalálja az igazságát a színpadon, az tud hatni az emberekre. Ez sokszor lenyűgöző, de színpadon sokféle igazság létezik. Egyben biztos vagyok: hogy mindenkit megtépáz ez a szakma, és nem kezelik helyükön a színészeket.
– Milyen kettősséget adott és jelent ma is önnek, hogy Kárpátalját és Magyarországot is az otthonának tartja?
– Van egy édes és egy keserű oldala, hiszen az otthoni világnak van egy hamisítatlan megtépázott romantikája. A keserű része az, hogy van már két behívóm; az egyik osztálytársam a fronton van. Egy életre elátkoztak minket a határral és annak minden hozományával. Ezzel a keserű áldással nőttünk fel. Határon túli kortársaimmal sokat gyötrődünk ezen, hogy miként kell tisztességesen harcolni azért a közösségért, ami otthon van. Nagyon tisztelem azokat, akik az életüket tették arra, hogy legyen miért és tudjuk hogyan élni Kárpátalján az életünket. Igyekszem tisztességesen cipelni ezt, és megdolgozni érte. Ez a legkevesebb.
– A Liliomfiban – ha úgy tetszik, az első nagy rendezői berobbanásában – mondja ki a legtöbbet arról, amit a színházról gondol. A „Hagyjatok minket játszani!” felszólítás az általános játékkedvre utal?
– Ha most foglalkoznánk a Liliomfival, másmilyen lenne, mint friss diplomásként mintegy három éve. Akkor az volt az egészséges, ahogy hozzáálltunk. Így volt aktuális, mert mindig ezt várják el az embertől, hogy aktuális legyen, ezzel a marhasággal vagyunk megáldva. Úgy gondolom, ott az érzelmeink voltak igazak, aktuálisak, és persze egyáltalán nem hibátlanok. Az a törékenység, ami akkor a csapatban volt, ma már kezd kikopni. Mindannyian kezdünk a szó rossz értelmében színészek lenni. De ez így természetes. Az én szemszögemből a „Hagyjatok játszani!” azt jelenti, hogy valami olyasmibe nőttünk bele, amit nem értünk. Azok a feszültségek, amik az országban vagy a szakmánkban vannak, állásfoglalásra kényszerítik az embert. Ez nyomasztó kényszert ültet el a fejben, amitől jobb elmenekülni és dolgozni. Egyébként lassan az ötvenedik előadáshoz közelít a Liliomfi. Azáltal, hogy a csapat szétszórva dolgozik színházaknál, ez a szám nekünk sokat jelent.
– Mindenesetre a megosztott színházi szakma egésze pozitívan fogadta az üzenetet.
– Boldogan konstatáltuk, hogy volt híre, jól fogadták. A megosztottság szerintem örök dolog, az a kérdés, miként van kezelve. Szerintem egyesek generálják, talán mert így fontosabbnak tudhatják magukat. Hiszek abban, hogy az emberek általában párbeszédképesek.
– Új ad hoc kezdeményezése a nyáron bemutatkozó Sztalker-csoport. Honnan válogatta össze a kollégákat?
– Osváth Gábor producer, Vecsei H. Miklós színész, író és Kovács Adrián zeneszerző, mi vagyunk a mag. Mi csak a kiindulópont voltunk. Augusztus elsején mutatkozunk be. Sokfelől leszünk válogatva, nemcsak a színház, hanem több szakma fiatal alkotóit szeretné a csoport átölelni. Ezzel még óvatosan bánunk. Ez egy próbálkozás, remélhetőleg kinövi magát; tavasszal szeretnénk „öntözni” magunkat, kicsit több hírt adni a készülő tervekről.
– Miért mondja, hogy jobb színészként létezni, mint rendezőként, miközben a rendezés mindig is jobban érdekelte?
– Színészként elvárják az embertől az életkedvet, a játékosságot, nyitottságot. A színész állapota sokkal közelebb van hozzám. Ezzel szemben gyerekkori álmom a filmrendezés volt. Így jutottam a rendezésig, estem két szék közé. Két szék között folyamatosan kapaszkodni kell, egybe tartani a csapatot, izgulni a darabért, az alkotókért… Színészként élvezetesebbek a hétköznapok.
– Ettől az évadtól szerződött a Vígszínházba. Miért döntött így?
– Negyedév után Marton László tanácsolta, hogy rendezzek, akkor rájöttem, hogy a tapasztalás, az útkeresés elsőként a dolgom. Ez három évig tartott. Mostanra vágytam fix társulatra.
– Hogy alakulnak a darabok? Egy adott témához keresi meg őket?
– Korábban úgy volt, hogy a témához kerestünk darabot Vecsei H. Miklóssal, de mára összetettebb ez. A félkegyelműt például a bennünk megfogalmazódó kérdések teszik fontossá. Ma ugyanis nem az a kérdés, hogy mit jelent az, hogy Isten, vagy ki számít jó embernek, keresnem kell-e valamit, valakit. A lényeg az, hogy szükségünk van-e egyáltalán ezekre a haszontalan kérdésekre. Nincs, elvagyunk nélkülük.
– A Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra készült el a Woyzeck. Miért vette elő Georg Büchner megrázó drámáját?
– Személyesen kötődöm a darabhoz: nagyon foglalkoztat a fiatalember, az átlagember, pontosabban a katona viszonya a világhoz, és ez nekem rímel a történetre. A világ kényszeríti rá Woyzecket, hogy gyilkoljon. Mindig a külvilág kényszerít minket mindenre, nincsenek eredendően ilyen-olyan emberek.
– Édesapja azt tanácsolta, akkor legyen színházi ember, ha semmi mást nem tud elképzelni magának hivatásul. Megfogalmazta már, hogy miért választotta mégis ezt a pályát?
– A színházcsinálás célja a mi esetünkben, hogy valamit elindítsunk, elérjük, hogy egy fogaskerékkel több pörögjön a fejekben, az ember a „tisztábbik” szemét használja, próbálja meg újra és újra megélni az érzelmeket. Ez nem a képernyőn, ez csak ember és ember között történhet meg. Ez a legnagyobb illúzió.