Micsoda élet: a húszas-harmincas évek legendás Budapestje, kosztolányis-karinthys kávéházakkal, egyetem Bécsben, Grazban, Párizsban, majd emigráció – vagy csavargás –, Franciaország, Marokkó, Amerika, harcok a Fülöp-szigeteken és Pápua Új-Guineában, majd Recsk, 1956, Ausztria, Latin-Amerika, Anglia, Málta, Kanada, majd újra Magyarország. Mindez a szabadság és az erotika bűvöletében. Vagy, másképp: Faludy mint Villon, Faludy mint Pannóniába delegált amerikai kém, aki Edgar Allan Poe és Walt Whitman századosoknak küld jelentéseket a szocializmus állásáról, Faludy mint politikai fogoly, aki töredelmesen bevallja, hogy Pietro Aretino és De Sade kommunista filozófusok műveit kölcsönzi a börtönkönyvtárból, Faludy mint filosz és professzor, aki Chicagótól Reykjavíkig végigtanítja az egyetemeket, persze a magyar univerzitások kivételével, ahová nem engedik be, Faludy mint csábító és csábított, amint megízlel mindennemű érzéki gyönyört, melyről a világ költői valaha áradoztak, Faludy, a becsmérelt és lefitymált költőcske, Faludy, az ünnepelt költőfejedelem, az ország visszakapott kincse, Faludy, a renitens, aki kimaradt a szocialista irodalomtörténetből és irodalmi értékrendből, Faludy, József Attila kortársa, a szinte klasszikus, akit a kommunizmus utáni kánonból is ki akarnak hagyni.
Faludy György ugyanis a rendszerváltás után hazatérhetett, sokára bár, de 2006-ban a klasszikussá válás fő feltételének is eleget tett, ám művészete azóta sem került az őt megillető helyre a kánonban. A magyar irodalmi értékrendre jellemző, hogy nemcsak az életművet veszi figyelembe, hanem az alkotó „közéleti tevékenységét” is. Ám hiába a vaskos életmű, a hatalmas humanista kultúra, a nagyszerű versek és prózai művek, a hosszú évtizedekig tartó küzdelem a magyar és a világkultúra érdekében, hiába a példátlan népszerűség és a hihetetlenül széles körű olvasótábor – az uralkodó kortárs kritika nagyjából semmibe vette a magyar irodalom matuzsálemét. Hogy Faludy kimaradt a szocialista irodalmi kánonokból, érthető. Viszont érthetetlen, hogy azóta sem hajlandó senki kezdeményezni az irodalmi térkép átrendezését, pedig azon mintha még mindig a „Magyar Népköztársaság” szerepelne; nem hajlandó senki az utolsó magyar humanista nevét odabiggyeszteni a legnagyobbak névsorához.
Pedig a tudós és kalandor Faludy életműve a magyar irodalom egyik legfontosabb fordulópontja: a legátütőbb kitörés egy többszázados, politikai, társadalmi és vallási ideológiák korlátozta irodalmi rendből és felfogásból, a legfontosabb nyitás a világirodalom azon beszédmódja felé, mely a legidőtállóbbnak bizonyult, a legsikerültebb keresztezése nemzetinek és egyetemesnek.
Szinte egy évtizede távozott közülünk, azóta még egy kismonográfiát sem írtak róla, legfeljebb bulvárba hajló fércműveket. Kritikai kiadásról nem is beszélve.
Egyelőre – szerencsére nem sovány – vigaszként ott van az olvasók rajongása, amely végigkísérte Faludy pályafutását, a rajongás, melyet nem tudott megakadályozni sem a betiltás, sem a művekhez való nehéz hozzáférhetőség, majd később a bulvár világában való meghurcoltatás sem, és melyet nem befolyásolt a kánon urainak ellenkezése vagy közömbössége, és amely a halálával sem múlt el. Végtére is ez a legtöbb, amit egy költő elérhet, hiszen az irodalom az olvasókért, és nem a kritikusokért van. Mégis, Faludy „feldolgozatlansága” a magyar irodalmi szakma egyik szégyenfoltja.