Warwick Thornton egyszerre jegyzi filmjét rendezőként és operatőrként. Ez a fajta kettős szerepvállalás a művészfilmek mellett a kis költségvetésű független filmekre jellemző. Thornton Veszett vidék című filmje jó arányérzékkel fel is használja e két eszköztár elemeit, miközben túl is nő rajtuk, egészen az univerzális mondanivaló szándékának közeléig.
Ha ausztrál western, akkor valami szikár, kíméletlen, véres, naturalista kép ugrik be elsőre – olyan világ, amely a lehető legtávolabb esik a klasszikus amerikai vagy olasz vadnyugat hős- vagy antihőseposzaitól.
Ezekben a filmekben megáll az idő, és ebben a forróságtól lüktető semmiben csak a vedelés vagy a mély (isten)hit segítheti át az ide költözőket.
Ennek látszólag ellentmond, ha gyorsan felsorolom, a „szubzsáner” milyen filmjei jutottak el hozzánk. Egyfelől importált esztétikai minőségeket látunk, másrészről pedig kirajzolódhat egy jellemző stiláris jegyekből összeálló eredeti hang, amely az ausztrál westernt jól megkülönböztethető módon eredetivé és egyedivé teszi.
Az olyan klasszikus westernsémákkal dolgozó mozik (A Winchester mestere; Ned Kelly – A törvényen kívüli) és a még olyanabb hazafiaskodó giccsnyavalyák (Baz Luhrmann rendezőtől az Ausztrália, 2008) mellett a Veszett vidék inkább az 1200 mérföld hazáig (2002) vagy Az ajánlat (2005, forgatókönyv: Nick Cave) vonalát követi. Előbbi helyi őslakosokat állít főszerepbe (három aboriginál kislány menekül az őket átnevelni akaró fehérek elől, keresztül a kontinensen, édesanyjukhoz), utóbbi pedig az erőszakosság törvényeit és a világ igazságtalanságát nyersen megmutató kietlen mesterművek sorát gazdagítja.
A Veszett vidék három részből áll, némileg műfajtechnikai értelemben is. Az elsőben az ausztrál puszta farmvilágában vagyunk. Új szomszéd költözik az egyik lepusztult farmra, a poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő katona, Harry March (Ewen Leslie). Démonjaival küzd, erőszakos, alkoholista, azt várjuk, mikor robban ki személyiségéből a fékezhetetlen vadállat.
A második azzal kezdődik, hogy Harry Marchot megöli Sam Kelly (Hamilton Morris). Őslakosként fehér embert lepuffantani: abban a világban ennél nagyobb bűnt elképzelni sem lehet. Sam ezt pontosan tudja, ezért azonnal nekivág a pusztának, utána pedig az igazságszolgáltatás. A harmadik rész az ő tárgyalása, amelynek végén egyszerre dicsőül meg és tiportatik porba az igazság.
A gyönyörű beállításokkal és elnyújtott, lassú ritmussal dolgozó mozi szikár történetmondásába pedig úgy szivárog be a művészfilmes elvontság, hogy az nem válik köldöknézőn öncélúvá. A kihelyezett jellemrajzok nem önmagukban, hanem bevágott képpillanatokban jelennek meg, például egy-egy dialógus közben látjuk a szereplők előző esti rémálmait vagy hánykolódását.
Az így inkább didaktikussá váló elbeszélésmód még az időn is csavar egyet, az NCIS: Los Angeles-sorozatból ismerős időbeli előreugrásokkal vezeti a nézőt a cselekményben: mi mindig pontosan tudjuk, mi hová fog vezetni, vagy inkább elfajulni. Ez a formajáték – a rendezői szándék szerint – hol feszültségnövelő, hol pedig megtévesztő hatásmechanizmussal dolgozik.
A Veszett vidék jó film, érdemes megnézni, de sikerültebb versenytársaival ellentétben nem tartogat emlékezetes pillanatokat. John Hillcoat fentebb már citált Az ajánlata vagy S. Craig Zahler Csontok és skalpokja maradandóbb élményeket tartogat – nemcsak elsőre, hanem újra meg újra.