Szép, nemes, tisztelettudó, de egyszersmind kedvesen kedélyes invokációval indul Hegedűs Imre János Székelyország – Szerelmes földrajz című útikönyve, esszékötete, lírai vallomása, melynek második, javított kiadása jelent meg a múlt év végén a Magyar Napló Kiadó gondozásában.
A szerző Orbán Balázst szólítja meg benne: „Azért járjuk így körbe Kendet, mert nagysága szédít, tettei, cselekedetei bámulatba ejtenek, s csak szorongással, hosszas vívódással merészelünk rálépni arra az útra, amelyen Kend hétmérföldes csizmáival haladt. Óriási munkájának, A Székelyföld leírásának címlapján láthatatlan betűkkel ott áll a tilalomtábla: Utánozhatatlan!
S mégis, mégis meg kell próbálni a lehetetlent, újból be kell járni valóságosan is, gondolatban is Székelyország bámulatos tájait, mert azóta, hogy Kend eltávozott a szentek birodalmába, kifordult tengelyéből a világ, s népe, a székelység, ma már nem a keleti határon őrködik, hanem egy másik nyelvű, más vallású, más érzületű nép, a románság okkupációja alá került, és ordas, dúló háborús vasöklével, annak vak diktátumaival létrehozott új ország, Románia kellős közepén lakik, anélkül, hogy elmozdult volna szülőföldjéről.”
Többek között ez a szükségszerűség hozta tehát létre a könyvet, ezt a „csak azért is” próbálkozást, és szerencse, hogy létrehozta, mert nagyon szép mű született. Ahogy egyre mélyebbre jutottam benne, azon kaptam magam, hogy repatriálni támad kedvem, és ezt eddig nem sok könyv olvasásakor tapasztaltam – néha-néha Tamási Áron novellái vagy Áprily Lajos versei keltették fel bennem ezt a vágyat, de azt elhessegetettem azzal, hogy hát végül Tamási Áron és Áprily Lajos is Magyarországon élt haláláig.
És ennek a felbuzgó, áradó érzésnek valóban köze van, köze lehet a szerelemhez, ahogy ezt a könyv szerzője is megfogalmazza: „El kell mondani, le kell írni rajongó szeretetünket, szerelmes szerelmünket a szülőföld és népe iránt. Ez a szerelmes földrajz. Az egyik út, amelyik még járható, ezen indulunk el most, a 21. század elején.”
A bevezetés után pedig következik a tárgyalás, mégpedig a székely székek tárgyalása: Székely Partium, Anyaszék, Erdővidék, Háromszék, Csíkország, Marosszék és Aranyosszék fejezetcímek követik egymást, valamint van két kitekintő rész, a Csángók (Barcaság, Gyimes, Moldvai csángók) és a Székelyek Bukovinában (Népdalok, balladák; Népmesék, történetek; A nyelv; Archaikus imádságok).
A kötet elképesztő műveltséganyagot hoz elő és mozgat magabiztosan, soha el nem bizonytalanodva, professzionálisan: szerzők között és történelmi események között fest fel könnyedén párhuzamokat, idéz, megmutat, feltár, továbblép – szépen, nyugodtan, mint ahogy a székely földműves halad a szántóföldön.
Nem összeollózott anyagot olvasunk, hanem tényleg átélt, újra végigjárt, primér tapasztalatból táplálkozó, kissé emelkedett, de emelkedettségében sem zavaró szöveget. A hihetetlen mennyiségű műveltséganyag, mely az irodalomtól a történetírásig, a népművészettől a szokásokig, az élő hagyományoktól az épített örökségig terjed, szóval ez a műveltséganyag képezi a „szellemi földrajzot”, amelyet fejezetről fejezetre bejár a szerző.
Nem a múlton mereng (vagy nem csak a múlton mereng), hanem meglátja a múlt és jelen közötti aktív kapcsot, és a múlt fölé rendeli a jelent, a szomorkodás fölé a tennivalókat. Szinte sokkoló rádöbbenni és egyben látni, milyen sok fontos és méltán híres ember született ezeken a tájakon, és a könyv mégsem süllyed soha a provincializmus posványába – helyette érett regionalizmust visz diadalra a szerző.
Az idézett népdalok, dalok, mondókák, csúfolók, akár pajzán szövegek üdítően ellenpontozzák a prózai szövegek komolyságát, helye van itt mindennek, imádságnak és pajzánkodásnak egyaránt. És hát a nyelvezet… az valami egészen szépséges.
Mutatok belőle: „Legnagyobb titka a téli ősrengetegnek a csend. A medve barlangjában alszik, az itt telelő madarak elhúzódnak a völgyekbe, mert a méteres hótól nem jutnak élelemhez, így csak a fáról lehuppanó havak puha hangja hallszik, s havazáskor izgató zizegés. A hópelyhek súrlódnak egymáshoz. Nagy katedrálisok méltósága ez, a gótika művészeinek az óriásfenyő lehetett a modell, és a belső hajtóerő az ember ősi vágya, álma, ég felé törni minden eszközzel.” Bizony, olvasni érdemes és szeretni.
Hegedűs Imre János: Székelyország. Szerelmes földrajz. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.