Hímzett álmok címmel Tóth Ágnes hímző népi iparművész emlékkiállítását nyitja meg V. Szathmári Ibolya néprajzkutató ma 15 órakor a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban.
A Hagyományok Háza szervezésé-ben március 16-ig látogatható tárlat több egyszerű emlékidézésnél: jól tükrözi azt a törekvést, hogy páratlanul gazdag tárgyalkotó népművészetünket méltó úgy bemutatni, hogy az alkotókat is nevesítjük, ezáltal valóságosabban érzékelhető, hogy ezek a tárgyak valaki keze nyomát, érintését őrzik, aki közvetíti a nemzedékről nemzedékre örökített motívumokat, tudást és leleményt. Tóth Ágnes munkáiból egyaránt érezhető az alázattal tanuló alkotó, a konok újító és a világnak valami szépet hagyományozni tudó egyszeri ember jelenléte.
Tóth Ágnes 1956-ban született Sopronban, súlyos mozgáskorlátozott volt, kerekesszékben töltötte a mindennapjait. Édesanyja már ötéves korában tanítgatta varrásra, de csak érettségi után kezdett komolyabban foglalkozni a hímzéssel. 1985-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere kitüntető címet. 1988-ban a mezőkövesdi Kis Jankó Bori hímzőpályázaton nívódíjat kapott szálánvarrott futójával.
A népi iparművész címet 1989 óta használhatta. 1992-ben a IX. Országos Népművészeti Kiállításon Gránátalma díjat kapott kalotaszegi vagdalásos munkájáért, 1994-ben pedig a Kis Jankó Bori-pályázaton elnyerte a Kis Jankó Bori-díjat egy nyugat-dunántúli vagdalásos faliszőnyegért, és még abban az évben Arany-díjat kapott a X. Országos Népművészeti Kiállításon. 1996-ban az Ipolyi Arnold-gyűjteményben található hímzés alapján tervezett és szálánvarrott technikával készült faliszőnyegéért szintén Arany-díjat nyert.
1999–2000-ben a millennium tiszteletére meghirdetett pályázaton a „kétfejű sasos, húsvéti bárányos” hímzett faliképét díjazták, amely a Soproni Református Egyházközség tulajdonába került. 2004-ben Arany-díjat nyert Békéscsabán a IX. Országos Textiles Konferencián. 2005 októberében részt vett a Kisalföld élő népművészete című meghívásos kiállításon. Röviddel ezután, 2005 novemberében elhunyt.
1998-ban a Honismeretben jelent meg az a beszélgetés, melyben Tóth Ágnes Kücsán Józsefnek mesél az alkotói folyamatról: „A látott mintákat nem szolgaian másolom, mindig megindít egy-egy motívum. Nagyon szeretem a gránátalmát, a tulipánokat, a madarakat, az állatmotívumokat, a figurális dolgokat. Ha olyat látok, azt bárhonnan lerajzolom, és majd megérik, hogy mi lesz belőle. Az anyagon is múlik, mert van úgy, hogy az anyagot látom meg, akkor elképzelem, hogy én valaha lerajzoltam valamit, és az pont erre lenne jó. Azután van úgy, hogy megtervezem, megszerkesztem, kimérem, kiszámolom – mert ezt ki kell számolni –, és akkor nem illik az anyagra! Akkor várok, akkor baj van, mert mást kell tervezni, és az már nem olyan jó, ha úgy kell keresnem, és nem maga a minta szól, hogy ezt kell. A kompozíciókat akkor beszélem meg mással, ha már bennem kialakultak. Akkor már nem tudnak annyira befolyásolni. Megkérdezem, hogy tetszik-e valakinek.”
Műveinek nyilvános bemutatói fontos, erőt és örömöt adó visszaigazolások lehetőségét biztosították. Mint mondta, vannak olyan munkái, melyeket soha nem hagyna ki a kiállításokról, és ezek most is láthatók lesznek: „A Storno-gyűjteményből származó úgynevezett kétfejű sasos és a sárkányos minták, azokat szeretem legjobban, velük lettem ifjú népművész. Szintén a Soproni Múzeumból való a fehér vagdalásos, madaras munkám mintája, vertcsipke szegéllyel készült mindhárom. Öröm minden díj, visszajelzés, hogy nem csinálom rosszul. Az viszont nagyobb örömöt ad, ha egy kiállításon látom, hogy megnézik a munkámat, nézik a hátulját, megcsodálják, és nem tudják, hogy én állok ott. Megmutatni a kézimunkákat az az igazi öröm, és ha én is látom, hogy másnak tetszik! A díjak is számítanak valóban, de a kiállítás nagyobb boldogság!”