A bármiféle eredetű, világméretű apokalipszisek után játszódó filmek vagy a felgyorsulás, vagy a lelassulás irányába mennek el. A választott stílusjegyek nemcsak a műfajiságot határozzák meg, hanem az alkotók emberről alkotott képét és mondanivalóját is.
Az egyik irányban akciójeleneteket találunk, nagy rohanásokat, véres csatákat, elkeseredett öldökléseket: a világnak befellegzett, az utolsó emberi vonások egyike a bármi áron történő, jövőtlen túlélés félállati ösztöne. A másik irányban az apokalipszis „csak” apropó: a fő kérdés inkább az, milyen lesz az ember, milyen is az ember maga embertelen körülmények közé helyezve, mi marad meg emberségéből, mit őriz meg társadalmi magából társadalom nélkül, és az ember hogyan lesz embernek farkasa.
Ben Howling és Yolanda Ramke ausztrál posztapokaliptikus drámája ez utóbbi csoportba tartozik. Lassú folyása teret enged nemcsak az áldozatvállalás különböző stratégiáinak, hanem a szentimentalizmusnak is. Valahol a végtelen ausztrál pusztaságban vagyunk, egy család hajózik egy lakóhajón, körülöttük semmi, bennük meg csak a térképen filctollal bekarikázott cél tartja a lelket.
Aztán a feleség elkapja a vírust, átváltozik, a férjnek pedig aprócska kislányukkal a hátán tovább kell állnia valahová. Mindezt nehezíti az is, hogy ő is megfertőződött, és 48 órája maradt arra, hogy találjon valakit, akire rábízhatja másfél éves gyermekét.
A történet egyáltalán nincs túlbeszélve, az előzményekről a film további részében is csak utalásokat kapunk: a lényeg, hogy valami ismeretlen vírus egyszer csak elszabadult, mindenkit húsra éhes élőhalottá változtatott, és ha van remény az életben maradásra, akkor az még eléggé megfoghatatlan.
A zombifilmes zsáner többi filmjéhez képest a Cargo „trükkje” az átváltozás lelassítása. Míg más – főleg az akciófilmes irányba elinduló – mozikban a megfertőzöttek pár szempillantás vagy perc alatt változnak át, itt 48 órájuk marad. Ez az ötlet már megjelent a rendezőpáros saját korábbi, 2013-as rövidfilmjében is, amelyben a 48 órásra kitolt átalakulás dramatizálása teszi eredetivé a filmjüket a zombizsáner alkotásai között, a posztapokaliptikus filmek között pedig szentimentálissá és érzelmessé.
Ha tudod, hogy 48 óra múlva véged, van időd felkészülni a halálra, elrendezni a dolgaidat, döntened szeretteid sorsáról, éppen annyi időd maradt, hogy ember maradhass. A feleségét hamar elveszítő férj és apa karaktere (Martin Freeman fájdalmasan szép játékában) végig kihasználja hátramaradt idejét: nekiindul a pusztaságnak, hátán bébihordozóban alig életre eszmélő kislányával.
Útjuk majdnem olyan, mint a Cormac McCarthy regényéből készült Az út című John Hillcoat-filmben. Csak amíg ott a szikár kegyetlenség, illetve az apa-fiú kapcsolat kibontása felé fordult el a narratíva, itt az empátia változatai jelennek meg, apa-lánya kapcsolatról pedig már csak a kislány életkora miatt sem lehet beszélni, de önfeláldozásról annál inkább. A lányának új családot kereső apa karaktere pedig célját – és tulajdonképpen megváltását is – akkor nyeri el, amikor már csak totyogó, éhes élőhalott.
És nagy köszönet az író-rendezőknek, hogy ebből az elkerülhetetlen befejezésből nem giccset, hanem valóban megrázó képeket hoztak ki.
A Cargo premierje május 18-án volt a Netflixen.