Öröm együtt látni ilyen nagyszerű underground művészeket, akik nemcsak énekesként, zenészként, hanem karakterként is igen különbözőek és érdekesek: Lovasi András mellett Péterfy Bori, Leskovics Gábor, Pásztor Anna, Falusi Mariann, Varga Livius, Likó Marcell és Busa Pista lép színpadra. Elvileg a nézőnek ez mindegy, de az előadás promóciójában is hangsúlyos szál – és kétségkívül bájos háttértörténet –, hogy az előadást a frontember Lovasi András felesége, Földes Eszter rendezte, aki semmi-szakértő kötéltáncosként egy dalt is előad.
A színpadra vitt alaptörténet főhőse Péter, egy kisfiú, aki a folyton szomorú vagy inkább egykedvű édesanyjával él. Ha a gyerek kérdezi, mi a baj, a nő folyton azt feleli, hogy semmi. A kisfiú elhatározza, hogy konferenciát rendez a semmiről, és a hajléktalan barátja, Jónás segítségével meghívja a semmi szakértőit, hátha megoldást találnának erre a bajra.
Az előadás szövegkönyve, dramaturgiai szála a hamarosan megjelenő, ötödik Kiscsillag-album hetven százalékát felvonultatja – tehát láthatunk egy jó Kiscsillag-koncertet, szerethető vendégelőadókkal. Igazi show kerekedik, amikor a társadalom perifériájára sodródott emberek magukat űrhajósnak, politikusnak, fizikusnak, buddhista szerzetesnek, azaz a semmi szakértőinek kiadva, látványos hacukákban – olyan, mint amikor gyerekek öltöznek be hétköznapi ruhadarabokból és háztartási kellékekből gondosan összeállított jelmezekbe – nagy bulit csapnak. Ez maga a konferencia. A semmiről. Az előzmény, az előadás első fele Péter, az édesanyja és Jónás életét tárja fel.
Viszont dohogásra ad okot az, ahogyan ezt tálalják: elénk pakolnak egy olyannyira kerek történetet, hogy szinte negyedóra után már elgurul, mert nem tartogat semmi izgalmat, három monológ fut párhuzamosan, amelyekből kirajzolódik, hogy a három főszereplő élete hogyan függ össze. A három monológ viszont fárasztó ismétlések sora, alaposan megrágva nyújt át egy skiccet és vázol fel hevenyészett kontúrokkal megrajzolt karaktereket. A semmiről is kifejtenek szinte mindent, amit egy hétfő délelőtt egy átlagember meg tudna fogalmazni erről. Ez csalódás. Mert a Kiscsillagot és az alapdalt ismerve – amelyben például elhangzik, hogy „csak adjatok / egy nagyon fejlett országból egy jól fejlett nőt, / azzal demonstrálom majd a múló időt” – nem ezt várná az ember.
A Semmi konferenciát ezzel együtt mégis érdemes megnézni, hiszen egy jó hangulatú produkciót láthat a közönség. De ehhez a remek alapötlethez nem ártott volna keríteni egy kegyetlen dramaturgot és egy igen cinikus rendezőt, aki mindezt összefogja és felépíti úgy, hogy színházi élményként is értékelhető legyen.