A hírverésnek megfelelően felfokozott hangulatban vártuk a bosnyák származású filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer, zenész és zeneszerző „Kusta” és a pár év kihagyással a nyolcvanas évek eleje óta vele együtt zenélő, a szarajevói Zabranjeno Pusenje balkáni punkzenekarból kinőtt The No Smoking Orchestra produkcióját.
Az előzenekar sem volt kevésbé vonzó, Pál István „Szalonna” és Bandája, valamint a Kolo zenekar és barátai játékától vártuk, hogy megidézzék a magyar és a délszláv népzenei világot. A zenei élmény mellett beígérték Kricskovics Antal „elsöprő erejű” koreográfiáját is a Tököli Délszláv Táncegyüttes előadásában.
Elég nehezen gyülekeztünk, nem sok embert érdekeltek az előzenekarok, pedig igazán kitettek magukért. Ami viszont a táncot illeti, nem biztos, hogy jó ötlet volt a színpad helyett a színpad elé, az állójegyet váltott közönségtől a biztonsági őrök által fogott műanyag szalagokkal elválasztott területen bemutatni a produkciót. Főleg hogy a táncosok legalább negyedórát állingáltak, miközben a körülöttük lévő közönség nem tudta, hogy most nekik fordítson hátat vagy a színpadon lévő zenekarnak. A hangulatalapozó műsor kilenc óra előtt lecsengett, következett a néma csend és a várakozás.
Belépéskor eljutott a fülemhez egy „hivatalos” infófoszlány: Kusturicáék negyed tízkor kezdenek. Ehhez képest majdnem fél tíz volt, amikor megjelentek. Az, hogy idétlen jelmezekbe bújnak, nem volt számomra újdonság, mint ahogy Emir Kusturicáról sem gondoltam, hogy sokat javult volna a gitárjátéka, őt nem is ezért jegyzik.
Viszont a zenekari tagok többségének ezt a mostani rabruhára hajazó, amúgy számmal is ellátott csíkos kezeslábasát, a magyar származású hegedűs amúgy szintén szürke-fehér csíkos poncsóját és a jellegzetes mexikói magas kalapokat még elfogadtam volna, de a három zenész-énekes – köztük maga Kusturica is – katonaruhája a mindkét vállon átvetett töltényekkel teli hevederekkel egyáltalán sem volt szimpatikus.
Mint ahogy az sem, hogy kioktatta a közönséget, amely kérdésére, hogy mindenki tud-e angolul, nem adott egybehangzó pozitív választ – szerinte az Európai Unió tagjaként ez nekünk elengedhetetlen.
Majd minősítgette is a közönséget, hogy alszunk, mert azok, akik ültek, nem ordították megfelelő lelkesedéssel, hogy mi is történjék az MTV-vel, vagyis a zenei tévéadóval. Mit tegyünk, a magyar egy ilyen szemérmes nép, mert bár sajnos a közbeszédben elterjedt, tömegesen, nyilvánosan, teli torokból valahogy nem akaródzik ajánlgatni azt a bizonyos aktust.
Összesen 17 számot játszottak, ebből négyet az új lemezükről. Utolsónak végre a Macskajajból a Bubamara is elhangzott… a ráadásszám viszont sajnos a kevésbé sikerült, ám a show-hoz illő Comandante volt. Vajon a zenélés csak ürügy Kusturicáéknak az idétlenkedésre? Vagy valaki azt a tévhitet ültette a fejükbe, hogy a mai közönség ingerküszöbét csak így lehet elérni?