Híres és közkedvelt ember gyermekének, feleségének és pláne özvegyének lenni rettenetesen nehéz dolog lehet. Az illető nem tud úgy viselkedni, hogy az a közvélemény megelégedésére szolgáljon, a kéretlen bírálók, ítéletmondók és pálcatörők valósággal tobzódnak a tényleges és virtuális kapualjban, és ha netán ez a szegény ember éppen ugyanabban a műfajban próbálna meg alkotni, mint a megboldogult apa, férj, hát akkor bizony egészen elképesztő bizonyossággal megy a dolog a tragédia felé.
Szegény Szendrey Júliára mindegyik állítás igaz: kortársai, ha nem is gyűlölték, de folyton a szájukra vették, mivel a (túl) korai özvegységből rossz házasságba menekült egy feltűnően beteges érzékiségű férfi, Horvát Árpád oldalán, Petőfivel közös fiuk makrancos makacssággal ment tönkre, Arany János és Gyulai Pál kedélyesen kilevelezgette és megpletykálta a gyöngeségeit (midőn Gyulai Pál beszámol róla, hogy feleségül veszi Szendrey Júlia két évvel fiatalabb húgát, Máriát, és némi aggodalmának ad hangot a választás helyességét illetően, Arany így vigasztalja: „Az, hogy Petőfiné testvére, legkisebbé se aggasszon, egy az, hogy Petőfiné minden hiusága daczára sem rosz nő, – magad is dicsérted anyai tulajdonit, – de ha olyat, mint P. [azaz Petőfi Sándorné] nem szeretnél is, mindig hallottam, hogy Mari egészen más, sokkal háziasabb, nőiesb természet.”), és hát talán a legnagyobb baj, hogy… maga is próbálkozott versírással, prózaírással és műfordítással is.
Hogy miért baj ez?
Mert az irodalomtörténetnek két választása van: vagy Petőfihez hasonlítja, és megállapítja a művekről, hogy gyengék; vagy pedig Petőfihez hasonlítja, és megállapítja a művekről, hogy „ahhoz képest” (bátrabb és haladóbb irodalomtörténészek szinte mérgesen elhagyják ezt az „ahhoz képest”-et) azért elég jók. Csak hát… mindkét esetben ott van a hatalmas árnyék, Petőfi Sándor árnyéka, amely alól kikerülni nem lehet, csak a hozzá való mérésnek van bárminemű relevanciája az utókor számára.
A „Családi levelek. Szendrey Júlia élete, pályája és levelezése Szendrey Máriával” című kötet összeállítását, jegyzetekkel ellátását és sajtó alá rendezését megvalósító irodalomtörténész, Ratzky Rita érezhetően a második vonulathoz tartozik, és könyvében hol lelkesen, hol kissé tanáros hanghordozással azt próbálja meg bebizonyítani, hogy Szendrey Júlia életműve igenis érdemes a figyelemre, vannak saját értékei, és semmi szükség az „ahhoz képest” kifejezésre. (Pedig volna itt még mivel párba rendezni: ahhoz képest, hogy mennyit szenvedett, különösen a második férje oldalán; ahhoz képest, hogy milyen korán, már harminckilenc évesen elhunyt; ahhoz képest, hogy milyen körülmények között kellett neki bátornak, polgárpukkasztónak és vagánynak lenni – George Sand volt a kedvence, rövidre vágott haj, cigaretta, ismerjük a toposzokat.)
Mint írja: „Ne késlekedjünk kimondani, hogy Szendrey Júlia méltó párja volt Petőfinek, nemcsak szerelmi, de szellemi társa is.” Illetve: „Évtizedekig sem a Petőfi-kutatók, sem a második házasságán felháborodó moralisták nem vették észre, hogy Szendrey Júliának nem csak a magánélete érdekes. Írói tehetségéhez nem fér kétség. Író volt, lehetett volna még ismertebb, ha a sors és a közvélemény, továbbá második férje, Horvát Árpád egy kicsit kegyesebb hozzá.”
Ennek bizonyítására viszont nagyon érdekes módszertant választ a szerző: a műveket nem mutatja meg, viszont részletesen, sorszámozva ír róluk és gyakran idéz belőlük, ami azonban kevés ahhoz, hogy az olvasó teljes képet alkothasson Szendrey Júlia igaz tehetségéről. Néha egyik-másik mondata valóban szíven üt, de sokszor nem lehet eldönteni, hogy a biedermeier irodalomesztétika megnyilatkozása-e az olykor kissé bombasztikus/finomkodó fordulat, vagy pedig magától felbuggyanó magasművészet.
Az viszont tökéletesen átjön a kötet végigolvasása közben, mennyire boldogtalan élete volt szegény Szendrey Júliának. Ugyan nem derül ki, hogy őt magát mennyire nyomasztotta a Petőfivel való esetleges vagy éppen elkerülhetetlen összehasonlítódás eshetősége, de az igen, hogy talán nemcsak affektáló mondat, hanem igaz vágy az, amit testvérének írt: „Halj meg, midőn a legboldogabb vagy!” (Azaz talán rögtön Koltón vagy Koltó után.)
Visszatérve az elején feltett kérdésre: tudnánk-e róla Petőfi nélkül? A választ ki-ki eldöntheti, ha elolvassa a vers- és novellarészleteket, amelyeket a kötet közread, vagy éppenséggel a jól sikerült Andersen-mesefordításokat. Addig pedig marad az a soványka vigasz, amit Prohászka Ottokár mondott, midőn Petőfi halálának hatvanadik évfordulóján, 1908. október 24-én beszentelte Petőfi Sándor, Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán közös síremlékét, illetve Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán közös koporsóját: „Petőfi mindkettőt szerette s e szeretettől boldog volt és énekelt. (…) s e szeretettől élni fog az asszony s a fiu emléke is, míg magyar lesz a földön…”
Szendrey Júlia: Családi levelek. Szendrey Júlia élete, pályája és levelezése Szendrey Máriával. A kötetet összeállította, jegyzetekkel ellátta és sajtó alá rendezte: Ratzky Rita. Szépmíves Kiadó, Budapest, 2018.