A Fonó Budai Zeneházban mutatták be Kiss-Stefán Mónika rendezésében, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült jubileumi, Csík 30 című rövidfilmet.
Nagy öröm és méltó ajándék egy ilyen alkotással méltatni a Kossuth-díjjal, Magyar Örökség-díjjal és Prima Primissima díjjal is elismert, harmincéves, korszakalkotó zenekarunkat.
A Csík kultúrkorszakokat kötött össze, korszakhatárokat lépett át, és az elsők között bizonyította be: az autentikus népzene nemcsak bálba, táncházba való, hanem igenis nagyszínpadi koncertprodukcióként is képes szórakoztatni igen széles közönséget. Személyes művészi teljesítményén túlmenően a Csík ezzel hatalmas szolgálatot tett az egész Kárpát-medencei magyar népi kultúra ügyének.
A rövidfilm azért rövidfilm, mert nyilván erre a 25 percre volt idő és pénz. Így is érződik a készítők ügyszeretete, a vágóképek szépek, a beállítások profik (drónfelvételeket is látunk, legalábbis Kecskeméten, a Cifrapalotánál és a felvidéki Debrődön fölvett képsorok annak tűnnek), sokat és jól váltogatják a különböző nézőpontokat.
Gördülékeny dramaturgiájú kis mozgókép ez, szerkezete egyszerű, precíz, átlátható. Lírai felvezető, zenészek bemutatása, mindenkitől egy kis vallomás, hangszerválasztás története, jópofa sztorik. Kiss-Stefán Mónika nemcsak forgatókönyvíró-rendező, hanem kántorként is szolgál – ezzel beépül a filmbe is.
Ez afféle játékfilmes szál: a templom orgonájánál Kiss-Stefán Mónika játssza a Szívem kitárom című 354. dicséretet, a református egyházzene egyik legszebb és legelterjedtebb magyar művét, amelyet az 1838-ban született Kálmán Farkas református lelkész, zeneszerző és zenetörténész komponált egy verbunkos dallam alapján.
Majd Kuti József kecskeméti lelkipásztor elmondja, mennyire szeretné, ha a Csík zenekar lefordítaná az éneket a maga nyelvére, ebből pedig stúdiómunka kerekedik. Nekem a zenekaros filmekből mindig azok a részek a kedvenceim, amikor a zenekar próbál, stúdiózik vagy koncertezik, hisz minden rendes muzsikusnak vannak jó történetei meg szép gondolatai, de a legérdekesebb mégis az, amikor a kamera jól követhetően meg tudja mutatni, hogyan kommunikálnak ők egymással azon a nyelven, amit csak ők értenek.
Hogyan értelmezik egy váltásnál egymás zenei jeleit, hogyan épülnek egymásra szólamok, hogyan vesznek levegőt tempóváltásnál, kiállásnál? Ilyesmiből hosszabb jeleneteket itt nem látunk (nem is férne bele a játékidőbe), de mindenesetre amikor – nem tudom, ez mennyire játék- vagy mennyire dokumentumjelenet épp – Szabó Attila hegedűs-gitáros bemondja: egyszerre kezdés összenézésre, és tökéletes összhangban csapnak bele a dalba, mint valami természeti jelenség, az nagy kalapemelést érdemel.
Ellátogatunk a felvidéki Debrődre is, a Szent László-búcsúba – ez is a Csík zenekar egyik küldetését reprezentálja: sokat járnak az elcsatolt területekre, hogy azokon a helyeken játsszanak kisközösségeknek, ahonnan maguk is merítettek a magyar népzene tiszta forrásából.
Vannak még a filmben vicces történetek is, például a brácsáról, amelynek le volt csönyülve a széle, ezért le lehetett alkudni az állami boltban. A végén természetesen mind a maguk summázatával, hitvallásával búcsúznak a muzsikusok.
Mint írtam volt: a film szép, kerek dramaturgia, egyben méltó tiszteletadás, rossz szavam nem lehet. Hiányérzeteim, vagyis a több zenekari próba, hosszabb koncertfelvételek, turnékalandok, road movie-hangulat – mind csupán egy hipotetikus, majdani zenekarfilmre vonatkozhatnak.
Ez a kisfilm tökéletes így, ahogy van, csak azt kívánhatom a rendezőnek és a zenekarnak is, hogy egyszer kapjanak lehetőséget egy háromszor ekkorára.