A történet egészen a végkifejletig –ami elég kiszámítható, és mint ilyen, olcsón ússza meg a feloldással és feloldozással járó nehézségeket, és kárhoztathatóan elkeni a gondosan összerakott, rémisztő sztorit – professzionálisan épül föl. Egy forgatókönyvíró, akinek nem megy valami jól az írás, feleségével (akivel feszült viszonyban van) és négyéves kislányukkal együtt egy mindentől elzárt házba költözik afféle alkotói szabadságra.
A családi élet egyre kilátástalanabb természete és volta szépen váltakozik a készülő forgatókönyv részleteivel, egymásra hatnak, láthatjuk, amint az író is ember, és a saját élete eseményeit beledolgozza a forgatókönyvbe, mert sürgeti a határidő – és egyre furább és félelmetesebb dolgok kezdenek történni velük.
Mivel a nem túl izgalmas – és elnagyolt, könnyebb utat választó – végkifejletet nem osztanám meg önökkel, hátha így majd jobban tetszik, mint nekem, a könyv egyéb érdemeiről beszélek.
Valami elképesztő tudással sűrít Kehlmann egy nagyregény terjedelmű történetet ebbe a vékony kis kötetbe: szinte novellára írja meg a regényt. És még arra is marad érkezése, hogy ilyen ráérősnek érzett és tűnő részletekkel ringassa olvasóját a lassan hömpölygő történetmesélés illúziójába, mint ez (amelyik amúgy a professzionális íróember – utazás közben is meglévő – gondolkodásmódját mutatja): „A nap éppen előbújt a felhő mögül, az égbolt fájdalmasan káprázatos, pompás fényözönben oldódik fel. Vagy túl sok volna a metafora? A nap nem bújik sehonnan sehova, a felhőt a szél fújja el előle, és természetesen az ég sem oldódik fel. De a fájdalmasan káprázatos, pompás fényözön nem rossz.”
Aztán a családi élet apró bosszúságairól is (amelyek hatalmas veszekedésekhez vezetnek) olyan pontos rajzokat kapunk, hogy kedvünk támad csettinteni az elégedettségtől (minden otthon dolgozni próbáló férfi számára ismerős jelenet következik): „Éppen folytatni akartam az írást, amikor bejöttek. Ha ők is a szobában vannak, nem tudok koncentrálni.
Most a szőnyegen játszanak, és hangosak, én pedig tovább firkálok, hogy azt higgyék, dolgozom, mert ha Susanna [a feleség] azt gondolja, nem dolgozom, mindig azt mondja: ne hisztizz, úgysem dolgozol. Tehát írok és írok és írok, és úgy csinálok, mintha nagyon el lennék foglalva…”
A kötet egy részében némi rossz érzése támad az olvasónak, hogy klasszikus megcsalástörténetbe botlott (tényleg nincs új téma a nap alatt –, de a megírhatóság és megírtság szempontjából természetesen vannak még meglepetések!), aztán lát egy ilyet, és minden aggodalma megszűnik (a megcsalt férj reakciója következik): „És akkor elkezdtem üvölteni.
Legalábbis úgy gondoltam, hogy üvöltök, de lassanként felmerült bennem a gyanú, hogy csak valami károgásfélét hallattam. Amint belekezdtem, Susanna gyors mozdulattal felkapta a telefonját az asztalról. Nyugodtan ott hagyhatja, kiáltottam vagy károgtam, miközben Esther mereven bámult fel rám, már leírtam az üzeneteket, ide, a jegyzetfüzetembe. Mondd, kérlek, ki ez a David? És bár minden erőmet összeszedtem, hogy eltoljam magamtól a gondolatot, mégis az járt a fejemben, hogy ez az egész olyan, mintha belecsöppentem volna valamelyik filmembe.
De ettől nem lett jobb. A filmben vicces, ha derékba törik egy élet, mert a szereplők közben okos szentenciákat mondanak, a valóság azonban szomorú és undorító. Talán tagadja-e, kiáltottam, és csak akkor jöttem rá, mennyire szeretném, ha tagadná, amikor komolyan és nyugodtan rám nézett, és azt mondta, eszébe sincs tagadni.”
Azt hiszem, ez az a pont, ahol még egyszer el kell mondanom, hogy ez egy kísértethistória, és nyitva kell hagynom a kötetben lévő minden dráma további ismertetését, hadd örüljenek az olvasók is.
Daniel Kehlmann: El kellett volna menned. Fordította: Fodor Zsuzsa. Magvető Kiadó, Budapest, 2017.