Egyre nagyobb híve vagyok a negyedévente megjelenő Irodalmi Magazin című kiadványnak, mert a tematikus számok mindig annyira lenyűgözően sokszínűek, magas minőségűek, jól válogatottak és külcsínjüket tekintve is kimagaslók, hogy öröm olvasni – érdemesek arra is, hogy vadásszon rájuk az ember.
A tavalyi utolsó negyedévben a Reformáció, nyelv, irodalom témakör köré fűzték fel az összeválogatott cikkeket, írásokat és idézett szövegeket, és meg kell mondani: ez a szám is tökéletesen sikerült. „Mi más lenne alkalmasabb a (reformációra való) méltó megemlékezéshez magyar földön, mint az irodalom megidézése?
Annak az irodalomnak az ismételt tudatosítása, amely gazdag örökséget hordoz a reformáció előtti időszakról és alakított tovább. Annak a nyelvművelésnek és nyelvformálásnak, amely a Károlyi-féle vizsolyi bibliával új irányt és lendületet nyert.
Annak az irodalomnak, amelyet az az ókori drámákból vagy éppen mesékből merítve öntöttek új formába, magyarították, és vele műfajt teremtettek vagy gazdagítottak.
Annak az irodalomnak a felelevenítése, amely a zsoltárok édes anyanyelvünkön való, gondolathű megszólaltatásával, a korálok nyelvünkre való átültetésével és a magyar protestáns ének megteremtésével vált más forrású értékek mellett kultúránk eleven részesévé, és amely versekben, prózában, drámában olyan színvonalon alkotott, amire joggal lehetünk büszkék világviszonylatban is” – írja Hafenscher Károly miniszteri biztos az előszóban.
A magazin tartalmának összeállítása pedig híven tükrözi ezeket a vállalásokat: Az új hit és az ország című fejezet a magyarországi reformációról, a Minden nípnek az ű nyelvén az anyanyelvről, az Olvasók és olvasmányok a nyomtatott prédikációkról, a Vallás, világkép, mindenség a kor világszemléletéről, a „…hogy csak halálig kibírhassam…” különböző sorsokról, a Protestáns iskolakultúra az iskolákról és kollégiumokról, a Belső és külső utakon a korabeli életmódról, az Isteni dicséretek a liturgiáról és zenéről, Az emlékező jelenlét pedig a korszak későbbi, mai recepciójáról szóló cikkeket ölel fel. Talán már ebből is kitetszik, milyen lelkiismeretesen és alaposan járják körül a címlapon tételezett témát ezek a folyóiratszámok.
Annyira gazdag anyagot gyűjtöttek össze a lapba a szerkesztők, hogy szinte lehetetlen válogatni, de mindenképpen megérdemli az olvasók figyelmét a Károlyi Gáspárról, Bornemisza Péterről, Heltai Gáspárról és Szenci Molnár Albertről szóló írás, vagy az utolsó fejezet különlegességeket is tartalmazó cikkei (a Moldova György Negyven prédikátor című kötetéről való értekezés, Páskándi Géza vagy Sütő András drámáinak feldolgozása). Kőszeghy Péter például Bornemisza Péterről ír, és tulajdonképpen további kutatásokra biztatja az olvasókat (ha valaki éppen témaínségben szenvedne, ugye): „Prédikációinak korpusza hatalmas és jórészt még kiaknázatlan teológiai-művelődéstörténeti kincsesbánya.”
Kedvenc részletem is a zsörtölődő Bornemisza Pétertől van, aki elmeséli, milyen kísértésekkel közelíti meg őt az ördög, ki mindenki zavarja a nap folyamán, és közben szép lassan, panorámaszerűen felfesti a saját életét (tehát kortörténeti dokumentumként sem utolsó leírás), meg nyilván minden elfoglalt ember életét is bemutatja: „Tudok olyan napot, hogy az sátán elkezdette az haragra, az szorgalmatosságra, az bujaságra való indítást, és azokban ugyan oktalanul megbolondított volna, ha az Úr hozzám nem tért volna. Mert aznap jobbágyim ellenem felrohantak, és morgottak velem és bócsoztak és kőtözettek ok nekül, feleségem is azonba megháborított igen apró dolog miatt, és hol egyik, hol másik gyermekim szófogadatlanságokkal, kikre felindultam, hogy verekedjem köztök, és azonba az Úr más gondolatot hozott, és nem eresztett reá. Ezek után mindjárt kocsisom, szolgáim és más gyermekim, azután szakácsom: az apró gyermecskék rívtak, sívtak reám, és ki betegségbe esett bennek. Azon napon könyvnyomtatóim reám részegedtek és velem ketődtek, könyvkötőim bócsoztak, még az ebek is az tyúkokat kergették és megölték, azokat egyfelől meghagytam, hogy az vízbe vessék, másfelől más dolgom érközett. Az lovak elszaladoztak, és egymást annyira marták, hogy senki el nem vehetné, hanem ő magok ledűlnének, és az véres veríték lecsorgana rólok. Oskolamesterem és udvarló deákim étel felött szomorítottak, étel után, hol feházamba mentem imádkozni, hol kertben, és azokat velem félbehagyatták. Tanulni akartam, és barátoim panaszolkodni hozzám jüttek, az város népe, az gróf, az tiszttartók reám izentek, hol egyről, hol másról. Mindezek egyníhányképpen egy nap háborgattak, kikből eszembe vettem nyilván, hogy egy ördög nem győzte volna ezeket, hanem ugyan seregvel futostak ellenem. De mindazáltal az Úr ennyi kegyelmességvel volt hozzám, hogy néha elbúsultam, néha panaszolkodtam, kiáltottam és csaknem szitkozódtam is, de ismét magam megtartóztattam. És ha ájtatoson nem könyöröghettem is, de mégis untalan Istenhöz fohászkodtam.”
Irodalmi Magazin. 2017/4.