Újra kiadták hazánkban Viktor Pelevin első regényét (inkább kisregénynek mondanám), az Omon Ré című, tragikomikus antiűroperát. Ilyen terminus persze nincs, és nem is igaz, de még mindig jobb annál a marhaságnál, hogy sci-fi-paródia – ahogy a borító hátulján áll. Ha Pelevin parodizált valaha bármit is, akkor azok nem műfajok voltak, hanem maga a valóság. Természetesen a valósággal sokkal vakmerőbb és észvesztőbb dolgokat is tett holmi parodizálásnál – aki nem hiszi, olvassa.
Pelevinről elmondtak már sok mindent – e kötet kapcsán is – ami felületes észlelettel elmondható. A Szovjetunió összeomlásának traumája, a posztszovjet „életérzés” krónikája – a kritikusok és recenzensek többsége természetesen ezúttal is azt hiszi, hogy egy írásmű hátterével való foglalkozás valamiféle társadalom-lélektani folyamatok föltárását jelenti. Jelentheti is éppen, csak ha az olvasó egyszerű paraszti eszét még nem mételyezte meg az akadémikus kánonizmus, hamar megunja, és bátrabb kihívás után néz.
A pelevini írásmű fundamentuma mindig a mítosz. A fókusz mindig széles, olykor grandiózus összefüggésrendszereket sejtető (nem föltáró, hisz az már átlépi az irodalom határait – persze olvasóként, szigorúan privátim, azt lépünk át, amit akarunk) észlelet. Hatalmas a különböző kultúrtörténeti áthallások asszociációs mezeje – ha a szerző elkezdi szétszabdalni a valóság fátylait, ledöntögetni a falakat és újabb, Peer Gynt-i hagymahéjakat lehántogatni, mindig van hová arrébb vagy beljebb lépni, hogy ne sérüljünk meg nagyon.
Ősi istenek, obskúrus tanok, jéghideg lételméletek és önfertőző filozófiák, és a művelődéstörténet sötét zugaiból cafatokban összesepregetett, aztán frankeinsteini esztétikával összefércelt fenomenológiák rontanak ránk a cselekmény bármelyik pontjáról. Természetesen ezt a gazdagságot akkor fogjuk a maga teljességében látni, ha lehetőleg minden, magyarul megjelent könyvet elolvasunk, de főképp a nagyregényeket: a S.N.U.F.F.-ot, a T-t, A metamor szent könyvét, az Empire V-t vagy bármelyik másikat.
Ezek komplex univerzumok, míg a kezdetek elbeszéléskötetei hektikusak, ritkán van valódi ívük – ettől persze még az egyes mikrofókuszok többsége ugyanúgy magán hordozza ennek a magányos, különc, Gogol utódjának is mondott szlávnak a zsenijét. Az Omon Ré mint első regény, sokkal inkább hajlik az elbeszélések keskenyebb fókuszára, a címszereplő űrhajós Omon nyomasztó perspektívája – még – nem alkalmas nagy, világigazgató erők föltárására és láttatására.
A világigazgató hatalmi manipulációról persze lerántja a leplet, de csak akkor, ha az olvasó kellően ifjú ahhoz, hogy a biciklivel hajtott holdkomp, az űrruhának használt pufajka és a holdraszállás helyszínéül szolgáló moszkvai metró ne „a hatalom célja a hatalom maga” orwelli axiómájának afféle művészi gyakorlatát jelentse neki.
Miközben a manipulatív hatalom „hősgyárának” nevetséges kisszerűsége, a nagyon is valódi vérből és könnyekből berhelt szimuláció effektíve nem teszi meg nem történtté azt az egyéni önfeláldozást, aminek forrása valahol a gyermeki álmok különös vidékén bugyog föl.
Hiszen ami a Pelevin-rajongóknak kimondott csemege: az életmű minden nagyregényében előforduló legkisebb fiúmotívum (a magányos fiú férfivá avatása, mágikus beavatása) itt az elveszett gyermekkor után való lírai, végzetszerű elvágyódással szervesül.
De ha olvasónk történetesen nem rajongó és nem szakember, csak ismerkedne Pelevinnel, mindenképpen valamelyik későbbi művével kezdje: a Számokkal, a Generation P-vel vagy az Empire V-vel, vagy kóstoljon bele a T (a címszereplő Tolsztoj gróf) csodálatos világába, és hallgassa, miképpen kelepel Dosztojevszkij zombiölő géppuskája.
Viktor Pelevin: Omon Ré. Helikon Kiadó, 2018.