A XVIII. századi francia Beaumarchais Egy őrült nap avagy Figaro házassága című drámája alapján írt tudományos-fantasztikus előadás a Nemzeti Színház saját darabja. Tavaly november 10-én volt a premier, de körülbelül most jutott el a beérés optimális szakaszába. Minden a helyére került, a három és fél órás nagyoperai hossz sem sok vagy fárasztó: ha ennyi őrült ötlet karneválját megszokja a néző, alig akar kiszakadni belőle.
Sardar Tagirovsky rendező és Sényi Fanni dramaturg összeszokott alkotópáros, munkáikban kiforgatják, újraírják és újraértelmezik a klasszikus darabokat. 2016-ban a Tamási Áron Színházban keverték át egy kaotikus divatbemutatóvá Moliére Úrhatnám polgárját, az ott is alkalmazott radikális eszköztáruk pedig csak fejlődött azóta.
A Figaróból csak a viszonyrendszerek hálózatait, illetve az operai beállítások erős hangulatteremtő erejét hagyták meg: minden mást a mesterséges intelligencia, az álomkutatás és az emberszabású robotok által uralt jövőbe helyeztek át. Víziószínházuk a Nemzetiben méltó helyet talált: egészen elképesztő, mit tud ez a színpadtechnika, milyen képekkel képes lenyűgözni a nagy költségvetésű sci-fi filmeken edződött tekintetet is.
Az észt August Kitzberg Vérfarkasát 1939 után másodszor lehet látni a Nemzetiben: a jakut Szergej Potapov rendező és a szabadúszó színészek alkalmi összeállásából létrejött tallinni R. A. A. A. M. Színház munkája a MITEM egyik legkatartikusabb produkciója. Az eredetileg szecessziós-falusi drámából egy transzcendens, babonás, mélyen lírai előadás született.
A népi eredetű mozgás- és dallammotívumokkal sűrűn átszőtt előadás valahol a fizikai színház és a szövegszínház határmezsgyéjén egyensúlyoz, innen is, onnan is átemelve az atmoszférateremtő eszköz- és jelkészletet. A templomtéren kivégzett boszorkány lánya és az őt befogadó, felnevelő család konfliktusában sok minden nincs kimondva, de éppen ez a lebegő homály az, amiért a végén majdnem sírunk.
Hozzájuk képest egyszerű stílusgyakorlat a lipcsei Compania Sincara Don Q – Jelenetek a lovag történetéből című félig-meddig bábozós előadása. A Miguel de Cervantes modern regényt megelőlegező művéből kiemelt jeleneteknek az a legnagyobb bajuk, hogy az alkotók egy idő után nem szorították háttérbe a forrásművet. Az egész színpadi játékon azt érzem, hogy az utalások finom szellemességét akkor érteném, ha ismerném az eredeti művet. Ennyit pedig nem ér ez a helyenként félkész, máskor elég vicces, de a még inkább „itt tartunk most” munkabemutatóra emlékeztető egyórás bohóckodás.
Tagirovsky és Potapov rendezői színházához képest a Compania Sincara már elmozdulást jelent egy új paradigma felé, a moszkvai Mejerhold Központ Július együttesének Csehov után szabadon – Három nővér című adaptációja pedig már ennek az új paradigmának egy karakteres állásfoglalása.
Azok, akik a hajukat tépik, amikor a klasszikus drámairodalom megszokott műveinek erős rendezői újraértelmezését látják, sikítófrászt kapnának Viktor Rizsakov színészosztályának előadása alatt. Rizsakov szerint a XX. században kiteljesedett rendezői színház halott, a műnek pedig nemcsak a játszók által, hanem a játszókban kell létrejönnie: ez a rendező nélküli színház a színésznek adja át a szöveg mint partitúra megvalósítását – nagyjából a Patrice Pavis-i értelemben vagy azt továbbfejlesztve.
A bő másfél órás előadásban a csehovi szöveg nem szervező elv, hanem kompozíciós elem. Minden kavarog: popkultúra, iskolai irodalom, klasszikusok és modernek – az őrült rendszerben mégis van egy fontos összetartó malter: a játszó csapat személyiségének tükre.
Rekordok dőltek meg
Időtartam, előadásszám, nézőszám kategóriában rekordot döntött az V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó. Április 10. és 29. között a 14 országból érkezett társulatok 29 előadást vittek színre a Nemzeti Színház három színpadán. Idén orosz, ukrán, olasz, tunéziai, észt, német, szlovén, indiai, horvát, belga, libanoni, valamint határon túli magyar előadások voltak a fesztiválon. A színdarabokat 8377 néző látta, a közönségtalálkozókon, szakmai beszélgetéseken, kísérőprogramokon pedig több százan vettek részt. A híresebb rendezők közül jelen volt a litván Eimuntas Nekrosius és Rimas Tuminas, az orosz Andrej Mogucsij, Viktor Rizsakov és Valerij Fokin. A milánói Piccolo Teatro ezúttal Antonio Latella Pinokkióját hozta el, az észtek pedig Elmo Nüganen Vágyakozás című előadását. Az idei MITEM-en hangsúlyosan volt jelen a német színház, a Berliner Ensemble A kaukázusi krétaköre Michael Thalheimer rendezésében a kortárs német színház élvonalát képviselte, és ők hozták el Oliver Reese A bádogdobját is.