A Hybrid Art Space galéria tárlatán láthatunk jó néhány munkát, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatásával valósult meg, és az I. világháborút tematizáló műveket is, amelyek születésénél a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány bábáskodott. A kiindulópont nemes és egyszerű: találjunk eszközöket a fiatalok történelmi beavatására. A fiatalok beavatása érzelmileg történik, márpedig a folkmetál mellett a képregény az egyik legérzelmesebb műfaj, valamint az egyik, tudományosan legvédettebb szubkulturális manifesztum – nevét ugyan a modernben kapta, de ha nagyon nekigyürkőzik, a képírásig is visszavezeti magát kultúrtörténetileg.
A tárlat megnyitóján is két aspektusra tértek ki: a közelmúltunkkal kapcsolatos ismeretterjesztés vitathatatlan érdek, illetve az az izgalmas átalakulás, amelynek során egy – jellegében – könyvkiadvány műtárgyi státusba lép. Előbbi annyira vitathatatlan, hogy egyetlen kritikával élhetünk: keveselljük. Legyen ilyen kezdeményezésből még több, még nagyobb. Közterek is elbírnának pár négyzetmétert efféléből. Utóbbi meg ugyan nem ér célt, vagyis nem lép műtárgyi státusba – talán egy kivétellel –, de szépen, igényesen prezentált dokumentációja egy teljes képregénynek, amelyet majd felkutatunk és kézbe is veszünk, mert tetszik.
Korcsmáros Pál Sándor Mátyásával kapjuk meg azt a hagyománytisztelő, patinás vonalkázást és markáns árnyékolást, amely már-már stílusjegye a magyar képregénynek.
Bán Mór és Fazekas Attila 2006-os Tűzvihara fekete-fehérben operál nyomasztó, lírai kontrasztokkal, a látott fiktív történet szájbarágós didaktikusságát a dinamikus stílus menti.
Pozsgai Zsolt és Sarlós Endre valós tényeken alapuló Mecseki láthatatlanok című munkája a retró felé megy a maga vad tusos-akvarelles kaszálásaival. Erénye a tárlat egyetlen, de annál szebben komponált csatajelenete helikopterrel, felrobbanó mecseki gazdasággal, menekülő jószágokkal, hátlövést kapott szabadságharcossal és tisztogatást végző szovjet sorkatonákkal – tudom, nem szép dolog effélét számon kérni, de ha már ennyire dögösen használják az alkotók mindazt, amit perspektívából meg krokiból tanultak, illene a fegyverzetre is odafigyelni egy kicsit, mert a PPS géppisztoly nem ismétlőpuska, és fordítva.
Békefi Tamás és Békefi Ákos Hantája a világháborús veterán nagypapával szintén retróérzést közvetít, gyönyörű, szétégetett színekkel, szinte izzik az a kispad a ház előtt.
Kovács Fülöp A notesz című műve az a bizonyos egyetlen műtárgystátus-gyanús. És nem elsősorban akciófilmesen egyszerű, de hasító mondataiért: „Amíg életben vagyok, csak attól rettegek, hogy meghalok”, hanem éppen a forgatókönyves skiccelésen túlmenő látásmódjáért, a dans macabre motívum bátor beemeléséért, a XX. század első felére jellemző plakátstíl és a legavantgárdabb groteszkség bátor kézzel ötvözött használatáért. Ezektől a groteszk csontvázaktól bizony Oskar Kokoschka és Georg Grosz is megnyalná mind a tíz ecsetét. Karneváli haláltánc, maszkszerű portrék, betegesen pulzáló fények, teátrális sűrűség: egyértelműen a tárlat legjobbja.
A kiállítás július 20-ig látogatható.