Szilágyi Bernadett szobrászművésszel beszélgetve (az ő keze munkáját dicséri a tárlat legnagyobb, A Holt-Körös kapuja című alkotás, lényegében egy bronz vadszőlőindákból összefonódó kapu, festett homokkő talpakon) világosodik meg az eljárás lényege: a vadszőlőt samottba formázták, aztán kiégették belőle, bronzot öntöttek a helyébe, majd összehegesztették az egyes elemeket (a kemencébe körülbelül méteres darabok férnek, embernyi vagy nagyobb elemeket nem lehet egyben égetni). A lehetőségek szinte korlátlanok, hiszen azt formázunk a samottba, amit akarunk, egyedül a méret szab határt a játékos képzeletnek.
És bizony a méret ennek a tárlatnak (is) a legnagyobb rákfenéje. Hiába fröccsen ki úgy Györfi Sándor bronzlombozata a márványtalapzatból, mint a megdermedt teremtés maga (a kiállítás címével megegyező néven), hiába nyűgöz le Király Vilmos Vízparti története vagy Orr Lajos Tanyája, kicsit úgy bolyongunk a galéria tágas és bámulatosan nagyvonalú belmagasságú tereiben, mintha törpék országában járnánk. Ezeknek a munkáknak fölénk kellene tornyosulniuk, ezek mellett a munkák mellett nekünk kellene eltörpülnünk, ezekre a munkákra úgy kellene fölnéznünk, mint magának az életnek, a létezésnek, Isten teremtett világának a bronzba öntött csodáira. Ehelyett kedvesen mosolygunk, hogy milyen jópofa meg ötletes.
Persze tudjuk, hogy egy alkotótelep nem arra való, hogy minden művész a maga Eiffel-tornyát öntse ki egy atomerőműnyi kemencében, hogy aztán egymás tetejére tegyék őket, és felépítsék a világűrből is látható égig érő paszuly meséjét. Egy alkotótelep arra való, hogy az alkotók kísérletezzenek, új technológiákat sajátítsanak el – esetünkben a viaszveszejtéses bronzöntést –, majd a tárlaton (tárlatokon) bemutassák, mit tudnak. Aztán majd – egy boldog, párhuzamos valóságban – egymás kezéből tépik ki a kilincset nemzetünk, illetve bolygónk milliárdos cégvezetői, és véres jelenetek közepette küzdenek meg egy-egy kisplasztika köztéri felállításának szponzorációs jogáért.
Amíg ez nem következik be, az egyszerű látogatónak szintén határtalan befogadói képzeletét kell használnia ahhoz, hogy egy-egy alkotás magához méltó módon a galéria plafonját verdesse.
A kiállításon nemcsak plasztikák, szobrok láthatók, hanem ugyanúgy a természet ölelésétől ihletett grafikák, festmények is. Szily Géza Tanya Mezőtúron és Kis zsilip című akvarelljei kiemelkednek jó arányérzékükkel, visszafogott, monokróm színhasználatukkal, melankolikusan ábrándozós hangulatukkal. Teljesen más irányt képvisel – erősen ki is lóg a tárlat koncepciójából – Rékassy Csaba Camping című rézkarca. A sivatagban elsüllyedő hajó előtt mindenfélével bíbelődő vagy csak úgy maguk elé bambuló groteszk, már-már boschi, bruegheli vagy düreri alakok egyszerre lemondón és tobzódón léteznek a valóságok törmelékei között. Reneszánsz részletesség, korszerűtlen szépség és figyelem. Mintha annak az idillnek az ígéretén tűnődne, amit az egész tárlat keres.
A kiállítás július 29-ig tekinthető meg.