Tárt kapukhoz fényösvény viszen – Dsida Jenő költészete és műfordításai címmel Kabán Annamária és Mózes Huba olyan komoly könyvet jelentetett meg a tragikus sorsú, 31 éves korában elhunyt erdélyi költő műveinek feldolgozhatóságáról, recepciójáról, hogy az egyszeri olvasó csak áll… és örül.
Örül, mert bár sokat és sokfélét írtak Dsida Jenőről, ilyen enciklopédikus igényű összeszedettséget (a szónak minden értelmében) kevés értelmezőnél találunk. (Kabán Annamária és Mózes Huba a kötet vége felé elegáns és finom kritikát is megfogalmaz az eddigi kiadásokkal és szövegekkel kapcsolatban, aminek – számomra legalábbis – az a legfontosabb tanulsága, hogy egyrészt senki nem tévedhetetlen, másrészt pedig hogy mindig akad egy filológus, aki jobban odafigyel, mint a magának omnitudorsággal hízelgő korábbi filológus; egy olyan szakember, aki a leggondosabban összeállított és szerkesztett anyagban is talál apróbb hibákat, hiszen ő még nálunk is jobban ismeri az adott és feldolgozásra váró vagy feldolgozásra szánt anyagot.)
Miután az első fejezetként megírt Mesterek tanítványa – a költői pálya állomásai című szövegben bemutatják a költőnek nemcsak a költői, hanem az emberi életútját is (és amelyik, még mielőtt bárki félreértené a címet, így végződik: „Nem kétséges: Dsida Jenő példaképei valódi mesterek voltak.
Olyanok, akiknek tanítványa nem vihette kevesebbre náluk.”), elszabadulhat a „verselemzési indulat” (tudjuk Mózes Hubáról, hogy a verstan egyik legavatottabb szakembere az elmúlt évtizedekben), és olyan komplex megközelítéshalmazzal találkozhatunk, amely meglehetősen ritka egy-egy költőre szabva adott értelmezők részéről.
A szerzők sorra veszik a korai verseket és verskísérleteket, a pályaívet a Leselkedő magánytól a szerző posztumusz versgyűjteményéig, elemzik és tárgyalják a kötetből kimaradt verseket, megvizsgálják a bibliai ihletettség kérdéskörét Dsida költészetében, és elemzik a fordítói tevékenység (ahol, engedjenek meg egy szubjektív megjegyzést, éppen Mihai Eminescu Glossza című versének fordítása kapcsán válik nyilvánvalóvá, hogy Dsida Jenő tényleg angyalokkal diskurált, és teljesen másképp látott, érzett és írt meg mindent, mint mi, földi halandók, meg hogy úgy járt át a lét és nemlét határán, mintha az ott sem lenne – és valószínűleg számára ilyen határ nem is igen létezett), áttekintik a költői életmű recepcióját, és még arra is van érkezésük és energiájuk, hogy függelékben közreadjanak jó pár levelet Dsida Jenő levelesládájából, illetve özvegyének korrespondenciájából.
A kötet legnagyobb érdemének mégis azt tartom, hogy több versből is közread a kézirattár alapján rekonstruált szövegvariánsokat, de ezek közül is a leghangsúlyosabb helyet a Nagycsütörtök négy verziójának az összehasonlító bemutatása kapja. (Igaz, ez már megjelent a szintén a szerzőpáros által közreadott Égi mezőkön című kötetben 2001-ben, de hozzám, bevallom, csak most jutott el.)
Ez valami egészen revelatív hatással van az olvasóra: ha használtak már Google-dokumentumot többedmagukkal, és esetleg láthatták, amint kollégájuk éppen beleír, kitöröl, javít és újraír, nos, ez a hátborzongató és különleges élmény jön vissza, csak éppen ezerszeres nagyításban és költői tisztaságban itt – ugyanis tökéletesen látszik, hogy csiszolta óriási műgonddal Dsida Jenő egyre tökéletesebbre és tökéletesebbre ikonikus versét, a Nagycsütörtököt: hogyan lett a „sűrüsödő sötét”-ből „fullatag sötét”, a „sors elől szökve, megy szembe a sorssal” sorból „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, a „nagy füstszárnyak suhogtak”-ból „a sűrű füst, mint roppant denevérszárny”, a „vad, néma borzalom” előbb „vad, nyirkos borzalom”, majd „vad, tompa borzalom”, „állati borzalom” és végül „tompa borzalom” lesz, és végül a zárosorok hogy kristályosodtak tökéletessé: „Nagy csöppek kezdtek folyni homlokomról”, áll a legelső verzióban, de végül így diadalmaskodik a költészet és a metafizika: „Kövér csöppek indultak homlokomról, / s végigcsurogtak gyűrött arcomon”. Látható, hogy csak szavak változnak, és mégis óriásléptekkel haladunk a hétköznapi szavaktól a csillagokon túli tisztaságú költészet felé – és valami csodálatos érzés belelátni a költő műhelyébe, abba a folyamatba, amelynek során önmaga gyötrésével és kínzásával tökéletesre formálja a verset. (El kell árulnom, hogy az egyik korábbi verzióért rendesen fáj a szívem, még akkor is, ha tudom, hogy kevésbé univerzális, mint ami végül lett belőle: a „mint ki sötétben titkos útnak indult” sor eredetije így hangzott: „mint aki Erdély földjén halni készül”, és ez annyira szép, hogy címnek is ezt választottam. No de hát most már tudjuk legalább, hogy van egy ilyen szövegváltozat is.)
Összességében el kell mondanom, hogy nagyon nagy élvezettel olvastam ezt az értelmezői irodalomban is fölötte magas minőségűnek bizonyuló kötetet, és mindenkinek, aki nemcsak elandalodni szeret Dsida versein, hanem tudni akarja, mitől andalodik el pontosan, azt ajánlom, lapozgassa bátran.
Kabán Annamária, Mózes Huba: Tárt kapukhoz fényösvény viszen – Dsida Jenő költészete és műfordításai. Guttenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018.