Amrita Sher-Gil (1913–1941) magyar származású, indiai festőművész élete és munkássága, ennek mentén pedig a két kultúra több szálon történt összefonódása volt a Hadik Kávéházban szerda este tartott, Egy szenvedélyes festőművész élete címmel meghirdetett est témája.
Az indiai Frida Kahlóként is emlegetett, kalandos életű festő napjainkban világsztár, India egyik nemzeti kincse, rekordösszegekért kelnek el képei. A maga idejében botrányhős volt, mint az egyetemes művészettörténet sok más, csodagyerekként induló, üstökösként ragyogó, majd fiatalon és hirtelen eltávozó alakja. Hazánkban életművét kevésbé ismerik, de Indiában a XX. század egyik legnagyobb modern festőjeként tartják számon. Navjot Randhawa és Jim Sarbh színművet írtak róla, amelynek premierje tavaly Franciaországban volt, majd a delhi bemutatót követően Észak-Indiában turnézott, és egy hét múlva a budapesti közönség is megismerheti.
A nő, aki minden falat lebontott – így jellemezte Denis Harrap, az Everything She Wants: Amrita and Boris című indiai–magyar–francia darab producere a főhőst, Amrita Sher-Gilt a Hadik Irodalmi Szalon estjén. Ahogy azt Keserü Katalin művészettörténész hozzátette, Amrita akkor maradt teljesen egyedül. A Ladik Katalin rendezte előadás kiindulópontja is az az ár, amelyet a festő a szabadságért fizetett.
A szikh arisztokrata apa és a magyar származású, társalkodónőként a felsőbb indiai körökben forgolódó operaénekes anya gyermeke Budapesten született, nyolcéves volt, amikor a család visszaköltözött Indiába. Így mindkét kultúra formálta a személyiségét és a látásmódját is. A festőművészetet Indiában kezdte tanulni, majd Firenzében folytatta volna, de a kiszemelt intézményből hamar kirúgták, ezért a család visszaköltözött Indiába, ahol nagybátyja, Baktay Ervin, híres orientalistánk vette szárnyai alá, és addig biztatta, míg Párizsig jutott. Itt jó fogadtatásra talált az École des Beaux-Arts-ban, akkori párizsi szeretője és művésztársa – Boris Taslitzky szerint mindenkinek elállt a lélegzete Amritától, és mindenki egyből bele is szeretett.
A darabban Amritát játszó Navjot Randhawa és Ladik Katalin a festő életének ezt a párizsi epizódját és Borisszal való kapcsolatát emeli ki az életrajzból és teszi a szabadságért folytatott küzdelem drámájává. A dramaturgiai keretet az a levél adja, amelyet Boris egy koncentrációs tábor foglyaként írt Amritának – és csak szabadulása után tudta meg, hogy szerelme akkor már halott volt. Ahogy Amrita Sher-Gil művészete, úgy egész élete is világok és kultúrák határpontjain világlik föl.
A párizsi, bohém művészvilág kicsapongó életét élte, amikor a szegénységben élő Boris révén alámerült egy másik, számára addig ismeretlen világba, ahol szert tett arra az érzékenységre, amelyet később, Indiába való visszatérése után festett, páriá-kat, a kasztrendszer kitaszítottjait és női aktokat ábrázoló képein láthatunk. Keserü Katalin kiemelte: a kor Indiájában forradalmi tény volt, hogy a statikus, századok óta kanonizált, ugyanazokat a sémákat ismételgető képzőművészetbe valaki beemelte az európai iskola dinamizmusát, és a művészettörténész szerint az egyéni alkotás fogalma Indiában Amrita föllépése óta létezik.
Az előadásból két remek részletet is láthattunk Navjot Randhawa előadásában: egy nagyon különös monológot, amely egyszerre ironizáló és emelkedett teatralitással beszélt a nőiségről és a szabadságról, illetve zárásképpen egy szólótáncot adott elő, amelyet Ladik Katalin a koncentrált stilizáltságú japán butoh nyelvén koreografált.
Az előadás május 26-án lesz látható Budapesten az Amrita Sher-Gil Kulturális Központban. A belépés ingyenes, de regisztrációhoz kötött.