Rossz ómen, ha egy olyan film nézése közben, amelyen inkább borsóznia kellene a hátunknak vagy izzadnunk kellene a félelemtől, kedélyesen hátradőlünk a székben és a hasunkat fogjuk a röhögéstől. Amikor pedig a főszereplő apácajelölt besétál egy sötét terembe, és látunk egy gyertyát a földön, majd összenézünk, hogy nemsokára fellángol egy pentagramma a kolostorpadlón – ami meg is történik –, akkor már végképp megállapíthatjuk: tévedésből egy sötét vígjátékra ültünk be, nem horrorra. És amikor már azt hittük, nem lehet fokozni a horrorkliséket, akkor a feje tetejére áll egy kereszt a falon, vagy zombifilmekre jellemző módon vágnak kupán egy élőhalott apácát, esetleg Krisztus szent vérével locsolnak le egy démont.
Mindez azért különösen szomorú, mert a forgatókönyvet Gary Dauberman írta, aki az Az című Stephen King-horrorregényből adaptált 2017-es filmet jegyzi, a történetet pedig James Wan találta ki, akinek nevéhez a Fűrész és a Démonok között című horrorfilm – egyébként a műfaj utóbbi évekbeli terméséből kitűnő és rendkívül jó alkotás – fűződik. A Démonok közöttre pedig utalnak a film elején, ez foglalja keretbe a mostani mozit, hiszen lényegében a filmben szereplő egyik démoni lény külön történetét alkották meg Az apácában.
Az apáca története pofonegyszerű: egy ördögűzéseken edződött vatikáni papot és egy apácanövendéket Erdélybe küldenek, hogy nyomozzák ki egy fiatal apáca halálának okát, aki felakasztotta magát egy különös és furcsa hegyi kolostorban, majd magával a gonosszal küzdenek meg, aki egy apáca formáját öltötte magára. De szó van itt minden másról is: középkori alapokról, templomos lovagokról, Imre királyt is megemlítik – aki a kolostort alapította (?) –, és gonosz démonidézőkről, ám a vámpírok ezúttal kimaradtak.
Azt viszont tanulságos volt nézni, hogy mit kezd Hollywood Erdéllyel – a filmben inkább Romániaként emlegették –, és milyen bakik lesznek a filmben. Azzal persze nincs gond, hogy a vajdahunyadi várat apácakolostorrá alakították – és a fogarasföldi kerci ciszterci kolostorként hivatkoztak rá –, és különös csemegeként a keresdi Bethlen-kastélyt vágták be az apácakolostor vendégházaként a kolostor hátsó udvarára. Ez legfeljebb mosolyfakasztó.
A kolostorhoz közeli falut – egy átlagos hajdani szász települést – viszont eléggé hitelesen ábrázolták, de azért mégis látni lehetett pár műanyag tetőt és műanyag ablakot, és ha már fonákságokról beszélünk: a vatikáni jeleneteket a román parlament épületében forgatták. Erdélyt pedig kiszámítható módon komor, borongós, misztikus helyként ábrázolták, hiszen bármerre nézünk, hollók és temetők vesznek körül minket, és ágak recsegnek a ködbe borult erdőkben, ahol a halál és a gonosz is jár.
De visszatérve, várakozásainknak megfelelően a film tele volt baklövésekkel. A történeti szépséghibákat pedig gyorsan felsorolom, mert bár ezektől kétségtelenül humorosabbá vált a film, jobbá aligha: Romániában 1949-ben betiltották a szerzetesrendeket, a katolikus egyház pedig a rendszerváltásig megtűrt egyházként működött, tehát 1953-ban aligha fogadhatott volna vatikáni csodanyomozót egy felszámolt katolikus apácakolostor.
A vendégházban a rádióból korabeli amerikai zene csendült fel az éjszaka közepén, amit szintén nehéz elképzelni a kommunista vasfüggöny mögötti országban. Az apácáknak pedig mind román nevük volt, pedig nem valószínű, hogy ortodox hitű román nők tolongtak volna a katolikus szerzetesrendek zárdaajtói előtt.
Minderre azért fontos kitérni, mert a Démonok között című film logikusan ábrázolt egy démoni erőt, és nem volt tele túlzásokkal, sőt újfajta érzékenységgel közelített a témához, Az apáca története viszont valószerűtlenül indul és egyre valószerűtlenebbé válik, avagy jelenetenként kliséből klisébe bukdácsolunk. Egy-két valóban jó és cseles, ijesztős képkockán kívül az összes többi unalmasan sablonos volt: a hátulról, elölről, felülről hirtelen előtermő rusnya apáca, aki inkább egy KISS-zenekartagra hasonlított, semmint egy pokolból előkúszott démonra, korántsem volt annyira kísérteties és hátborzongató, mint amilyennek szánták.
Arra pedig, hogy a kolostorban igazából már mindenki halott volt, nagyon hamar rá lehetett jönni a film elején, így nem vált be ez a kis, katartikusnak szánt csavar sem. Mindennél csak a semmitmondó és lapos párbeszédek voltak rosszabbak, a szereplőket pedig mintha egy karakterkatalógusból ollózták volna ki, semmi személyes vagy különleges nem volt bennünk, sem a reakcióikban.