Aki nem tudná: Török Máté az egyik legjobb mai (és jövőbeli) magyar zenekar, a Misztrál együttes egyik alapítója. Az együttes munkásságáról (zenéjükön túl általános értékmentő és kultúraszervező tevékenységükért megérdemelnének valami komolyabb állami kitüntetést) írtam már e lap hasábjain, és fogok is, amíg bennem zeng a lélek.
Nincs ma nagy divatjuk a megzenésített verseknek. A többség valami gallérban-nadrágban szundikálós, kulturáltan kontrollált (kontrolláltan kulturált) mélyértelmiségi önkínzásnak tartja a műfajt. Százezrek kollektív iskolai élménye, hogy a költészet valami emelkedett, elvont dolog, s ilyen minőségében ab ovo unalmas. Pedig számukra egyszerű a gyógyír: úgy kell hallgatni a versmegzenésítő előadókat, mint bárki mást.
Ez a pár vers nemcsak Török Máté előadói fölkészültségét, hanem bátor válogatását is dicséri, ami tele van meglepetésekkel: Kiplingről senkinek nem a vers jut elsősorban eszébe (ami persze nem Kipling baja), és józan irodalomkedvelőben föl nem merülne, hogy József Attila A számokról vagy Radnóti Miklós Virág című költeményei egyáltalán megzenésíthetők.
Török Máté a három frontemberű zenekar filozofikus karaktere, a Misztrál koncertjein az ő dalainál szoktunk megállni, eltűnődni, elmerengeni. Attitűdjét most sem hazudtolja meg, első szólólemeze lassú, töprengő, félhomályos hangulatúnak indul, és az is marad, de csak akkor, ha nem figyelünk.
Ám figyelnünk muszáj. Dalnokunk, meglehet, töpreng, de töprengése olyan összetett, olyan – jó értelemben – kiszámítottan rétegzett, mint artikulációja, hangszerelése és vokális játékai, meg persze az egész lemez hangzása.
Sajnos a magyar énekesek többsége, méltó alázattal leborulva az angolszász idolok előtt, még mindig meg van róla győződve, hogy a zene nyelve az angol, aminek eredménye szépen kitartott és intonált hangok mellett a magyar fülnek oly kedves mássalhangzó-torlódások teljes lemészárlása – Török Máté ilyet nem tesz, ha neki egy hang le van írva, azt tisztességgel ki is ejti, aminek nemcsak én örülök, hanem Montágh Imre is odafentről, no meg édes magyar anyanyelvünk is, mert végre valaki nem veszi palira.
Olyan belekezdeni ebbe a lemezbe, mint leülni egy csöndes cellában egy gyertyája lángjánál kódexet másoló szerzetes mellé. Ücsörgünk szépecskén, nézzük, hogyan fogy a gyertya, hallgatjuk, mint serceg a toll. Már-már elszundítanánk, amikor pillantásunk a kódexre téved: mit is másol Isten hű szolgája? És akkor jön a teljes, totális, evangéliumi ébresztő harsona.
De a Napfordulón nincs szó direkt evangelizációról. Jó dalnokunk túlságosan úriember ahhoz, hogy közvetlen hatásokkal operáljon.
A dalok mindegyike rejtvény, kacskaringós út. Olyan kanyargós ösvény, mint amit Dürer A lovag, a halál és az ördög című metszetén látunk. A szűk ösvény a távolban feltűnő Erény vára felé vezet. S bár jól látjuk az utat, jól látjuk a lovag kísérőit-kísértőit is.
Ez nem funkcionális zene. Ez hangokból rakott meditációs objektum, imádságos eszköz, töprengési építmény; tökéletes ellentéte a vita, fecsegés, pletyka, cserebere és nyilvánosság színterének, az agórának. Ezt a zenét hallgatni olyan, mint akkor menni templomba, amikor rajtunk kívül csak egyvalaki van ott. Ezzel a zenével kettesben kell lenni.