A Magyar Szobrásztársaság 3D – 2017 című, gazdag, mozgalmas, és átfogó igényű tárlatáról szólva valahogyan látni és láttatni kellene: milyen korszellem dolgozik itt és most a hazai szobrászatban, milyen ethosz lengi át, milyen múzsák látogatják az alkotókat.
A festészet – minden formabontó kísérlet ellenére – alapvetően látás. A szobrászat látás és tapintás (bár Mednyánszky őrjöngve egymásra dobált olajrétegeit sokan szívesen fogdosnák). Természetesen nem lehet minden körülmények között minden szobrot tisztességesen végigtaperolni, egyes alkotásokra mi vagyunk veszélyesek, más alkotások pedig ránk veszélyesek, ha átgondolatlanul használjuk őket – mint én, amikor a fiammal bújócskázva kicsit beszorultam a városligeti 1956-os emlékműbe.
Kozák Csaba kurátor nagyívű, de következetes és jó ritmusú válogatásába minden belefért, széles formai és gondolati palettán mozog a látott anyag: kültéri, beltéri, kisplasztika, installáció, öntvény, faragvány, kő, fa, vas, gumi, gyanta, alumínium, összesen 45 alkotó munkája. Többségük nagy gesztus, odamondás, egészséges indulattól és virtustól duzzadó, lendületes anyagszaggatás, anyag-újraértelmezés, -újrateremtés, vagy szinte csak az anyag élvezetes szemlélése, és teljesen minimális eszköztárral a néző bevonása e szemlélődésbe.
Kevesebben vannak, akik művükben értelmeznek, spekulálnak, magyarázkodnak, intellektualizálnak – persze ízlés dolga, ki milyen amplitúdójú hatást vesz föl szívesebben; én szeretem – különösen egy bizonyos méret fölött –, ha egy szobornak „íze-bűze” van, ha valahogyan körüllengi a teremtett világ anyagának gyömöszkélése során átélt élvezet.
Bőven van itt rozsda, csiszolókorong nyoma, sorja az öntvényen, vagy épp az Örvény című installáció folyami köveinek egyenletesen koptatott domborulatai. Jólesik még látni a sok és sokféle humort: mindenféle groteszkek, abszurdságok, ironizálások, szarkazmusok, sőt jóleső és kedves infantilizmusok is posztamensre kerültek. Ámmer Gergő Dávidja kedvetlenül fordul el Góliát levágott fejétől, csöppet sincs már kedve markában tartani a győzelmi trófeát – esendően bájos undorral viszonyul a ráruházott kultúrtörténeti szerep betöltéséhez.
Szabó Menyhért Big Me-jét úgy szuggeráljuk, mintha azt várnánk, hogy meglebbenjen a haja – hatalmas, dalísan elfolyó portré, öntőformába kent gumi és műgyanta, vagány dinamizmusa a pillanat erejével húzza a szemet, pedig hetekig készült. Luzsicza Árpád téglatárgyai fölött más angyal lebeg: a gyermekien humorizáló variá-ciók praktikus tárgyat infantilizálnak és variálnak. Mindnyájunknak ismerős állapot, amikor praktikus cselekvésből hirtelen játékba váltunk.
A kiállítás december 3-ig látható a szentendrei MANK Galériában.