– Amikor újra főtitkárrá választották 2016-ban, azt mondta, hogy ez a kezdet vége. Mi következik most?
– Másfél éve arra gondoltam, hogy alapvetően lezártuk az akadémia építkező időszakát. Megalapítottuk az intézményeinket, mint például a Pesti Vigadót, a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetet, vagy átvettünk másokat, például a Műcsarnokot. Kezdeményezésünkre létrejött a Nemzet Művésze cím, díjakat és ösztöndíjakat alapítottunk, támogatási, pályázati lehetőségeket működtettünk, kialakult az együttműködés a Nemzeti Kulturális Alappal. A valóságban nem egy határnap választja el az alapítás időszakát és az azt követő időket. Az alapozáshoz kötődik még, hogy tavaly indítottuk el – a korábbi sikeres kiadói tevékenységünkre alapozva – a kiadóvállalatunkat. Jogi értelemben megalapoztuk a Magyar Építészeti Múzeumot, illetve novemberben alapító elnökünk, Makovecz Imre szellemi örökségének gondozását támogatandó felavattuk a – kutatóintézetünk keretei között működő – Makovecz-központot. 2011-ben, az alaptörvény és a Magyar Művészeti Akadémiáról (MMA) szóló törvény elfogadásával – a majd két évtizedes egyesületi előzmény után – megkezdhette köztestületi keretek közötti működését az MMA. Meg kellett keresnünk helyünket a kulturális szférában; nemcsak a kormányzati szervekkel és a civil világgal alakítottuk ki partneri kapcsolatainkat, hanem olyan szervezetekkel is mint például a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala vagy az Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság, illetve a Magyar Nemzeti Filmarchívum, továbbá a nemzeti kulturális intézmények vagy akár a művészeti felsőoktatás. Nem volt minden egyértelmű, kéznél lévő, nem szabad elfelejteni, hogy ekkor zajlott az egész alkotmányos rendszer megújítása, újrapozicionált régi és új szereplőkkel egyaránt. A folyamatos belső építkezés eredménye – amely mellett zajlott-zajlik a nemzetközi kapcsolatépítés folyamata is –, hogy szakmai elképzeléseink rendszeresen megvalósíthatókká lettek, de a belülről induló javaslatokon túl a folyamatos kapcsolatépítés eredménye, hogy a művészeti szervezetektől, intézményektől érkező megkereséseket, ötleteket is sikeresen gyűjtjük egybe és közvetítjük a kormányzatnak és az Országgyűlésnek.
– Ilyen saját kezdeményezés volt például a művészjáradék ügye.
– A 2013-ban kezdődő belső egyeztetéseink után a kormányzattal folyt tárgyalás, ezek eredményeképpen az Országgyűlés tavaly megalkotta a művészjáradék jogintézményét, amely igényelhető, és márciustól folyósítjuk a meghatározott művészeti elismeréssel rendelkező, 65 év feletti művészeknek.
– Radnóti Sándor esztéta ugyan nem vitatja ennek szükségességét, de szerinte cserébe be kell hódolni az MMA-nak. Erről mit gondol?
– Örömmel olvastam a támogató, sőt elismerő sorokat. Ez a dolgunk a jövőben is, hasonló kezdeményezéseket kell tennünk, mert ha elérjük, mint ahogy ezt elértük a kormányzatnál, végre méltó anyagi elismerés juthat a művészek egy igen széles körének. De a behódolást nem tudom értelmezni, hiszen olyan objektív igénylési rendszert állítottunk fel, amelynek ha bárki megfelel – tehát elmúlt 65 éves, és bírja a meghatározott rangos díjak egyikét –, akkor mérlegelés nélkül megkaphatja a juttatást. Nem kötöttük sem tagsághoz, sem más együttműködéshez.
– Eddig hányan kérelmezték?
– Több mint nyolcszázötvenen. Az eredeti becslésünk hasonló nagyságú személyi kört vélelmezett. Valószínűleg a jelenlegit is haladja a kérelmezők száma, hiszen folyamatosan érkeznek a kérelmek. Mindez örömteli. Az igénylésnél a lehető legegyszerűbb eljárásra törekedtünk. Eddig csak három kérelmet utasítottunk vissza: vagy azért, mert az igénylőnek nem volt díja, vagy még nem volt 65 éves.
– Korábban azt is felrótták az akadémiának, hogy nem foglalkozik eleget a fiatal művészekkel.
– Eddig is számos pályázatot hirdettünk, programot támogattunk. Az ez évi pályázati felhívásunk, amelynek egyes elemei a fiatalok művészeti nevelését célozza, a jövő héten jelenik meg. Idén kiszélesítjük a már hat éve működő ösztöndíjrendszerünket is. Ősztől egy hároméves ösztöndíjazási ciklust vezetünk be, havi bruttó 200 ezer forintot kaphat évfolyamonként száz pályázó művész, döntően fiatalok. Mindezek mellett a jelenlegi évenkénti 36 ösztöndíjunkat is fenntartjuk. A kormányzati kezelésben levő művészeti ösztöndíjak is megmaradnak, sőt a kormány elfogadta az Emberi Erőforrások Minisztériuma – az akadémiánkkal kialakított – előterjesztését, így ezeknek az ösztöndíjaknak is emelkedik az összege.
– Hogyan lehet majd jelentkezni, és mivel jár az anyagiakon túl?
– Nyílt pályázati rendszerben lehet majd jelentkezni. A pályázatnak 18 év az alsó korhatára, és nem kötjük felsőoktatási intézményben lévő jogviszonyhoz – értelemszerűen végzettséghez sem. Még nem véglegesítettük a részleteket, de a lehető legszabadabban szeretnénk meghirdetni a pályázatot, mert mindenkinek a legnagyobb egyéni mozgásteret szeretnénk biztosítani. Egy festő vagy egy balett-táncos pályázatának nem feltétlenül kell azonos vállalásokat tartalmaznia. De a jelentkezőnek meggyőzően ki kell fejtenie, hogy mit csinálna három éven keresztül, milyen szakmai támogatókkal működne együtt, kiket gondolna mentornak és mi lenne a személyes fejlődési célja. Részünkről mindez nem arról szól, hogy három éven át folyósítunk egy bizonyos összeget, majd lezárunk egy aktát. Az egyéni fejlődés lehetőségén túl közösséget is szeretnénk teremteni, hogy egymással is találkozva az ösztöndíjasok megismerjék egymás munkáját, hiszen ennek is lehet ösztönző, netán megtermékenyítő hatása. Elmondható, hogy a művészeti ösztöndíjjal, a művészjáradékkal, az akadémikusi életjáradékkal, a Nemzet Művésze címmel összességében egy művész-életpályamodellt építettünk ki 2011 és 2017 között.
– Tehát lényegében tehetségeket is gondoznak majd úgy, hogy a kritikus hangok szerint nincsenek igazán fajsúlyos művészek az akadémia berkeiben. Legitimációs deficitet emlegetnek.
– Mitől fajsúlyos valaki? A díjai, az ismertsége által? Igen is meg nem is. Ezek örök viták. Azért, mert valakit – máshoz képest – hárommal több díjjal ismertek el, az persze jelez társadalmi, szakmai és politikai elismertséget, akár mindhármat, akár egyiket-másikat. De az ismertség műfaji értelemben is relativizált kategória, például a színészek általában ismertebbek, mint a grafikusművészek. Ha mindezt az MMA felől nézzük, mondhatjuk, hogy az, hogy egy akadémia kit választ tagjai közé, a testület belügye. De új tagokat választ azzal a kockázattal, hogy az akadémiát, azaz saját magát minősíti a döntéseivel. Nem hiszem, hogy bárki megkérdőjelezheti alapítóink vagy az azóta felvett közel kétszáz akadémikus művészi kiválóságát. Az sem igazolja a kritikát, hogy a 2014-ben létrehozott nem akadémikusi körnek mára már félezer tagja van; állíthatjuk: a közösséget keresők nálunk egymásra találhatnak. A nyitott testületi működésen, a stratégiaalkotáson túl az a dolgunk, hogy a művésztársadalom működését támogassuk anyagi források és egyéb – az alkotást segítő – lehetőségek bővítésével. Mindenki szabadon kritizálhat. De egy megszólaló sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a kijelentéseket nem terheli, hanem érdemivé teszi a tényszerűség. A párbeszédet – legyen akár vita – megalapozza, azaz lehetővé teszi a kölcsönös tisztelet. Mi eddig is ezek alapján értékeltük az úgynevezett kritikai megjegyzéseket.
– A Műcsarnokot is szóba hozzák olykor. Hányan látogatják most?
– 2014-ben, amikor átvettük az intézményt, csak részben tematizáltuk mi; akkor indult el a Nemzeti Szalon sorozata, első évben az építőművészeti szalonnal. Abban az évben a korábbi évekhez hasonlóan körülbelül 40 ezren látogatták a Műcsarnokot. A múlt évet viszont több mint 125 ezer látogatóval zárta intézményünk, tehát lényegében megháromszoroztuk a 2014-es adatokat. Számszerűen ezen nem lehet vitatkozni.
– Ezek szerint jól kezelik az intézményt. De mi lesz a mostoha sorsú Magyar Építészeti Múzeummal?
– Nem célunk a kormányzat által működtetett intézményeket, folyamatokat átvenni, hanem azokat segítő módon – vélemények és értékek közvetítésével – erősítjük, lehetőség szerint inkább újakat hoztunk létre. A Műcsarnok esetében mégis az átvétel történt, az építészeti múzeummal más a helyzet. A 2016-ban zajló egyeztetések eredményeképpen felkaroltuk a közel negyven éve a gyűjteményi létből kitörni nem tudó Magyar Építészeti Múzeum ügyét. Tavaly óta – további köztestületi, kormányzati egyeztetések után – Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ néven önálló intézményként működtetjük. Kapcsolódóan a kormánydöntés már megszületett, az évtizede használaton kívüli BM kórházépületének – ide költözik a múzeum – jogi és fizikai átadása még zajlik, vélhetően 2018 első harmadában kapjuk meg. Ilyen módon a köztestület leköszönt elnökétől, Fekete Györgytől a már hivatalába lépett elnökünk, Vashegyi György egy megalapozott munkaprogramot vehetett át. A Miniszterelnökség és más szervezetek munkatársainak feladathoz kötött átvétele az elmúlt hónapokban lezajlott, az új helyzetben a már futó állami programok szakmai támogatásának gyakorlatáról egyeztetünk a kormányzat illetékeseivel. A munka oroszlánrésze csak most kezdődik, bízom abban, hogy a tervek szerinti 3-4 esztendő alatt ezt az ügyet is sikerre visszük.