Anna Margit Rémület című képével invitáltak nemrég a Bibliamúzeum 2019. április 18-ig látogatható időszaki kiállításának megnyitójára. A „Mint liliom a tövisek közt” – XX. századi magyar női képzőművészek című tárlat, ahogy a meghívóra választott kép alapján számítottam is rá, nem a klisék felől közelít a múlt században alkotó női festők és szobrászok életművéhez, nem jár körül tipikus női témákat, nem tipikus női élethelyzetek mentén építkezik. Ez pedig bátor és határozott döntés, melynek következtében csak igen nyakatekert érveléssel lehetne ezt a kiállítást harcos feminista gesztusként értelmezni.
Hiszen kétségtelen, hogy Timár Gabriella és Horváth Gyula kurátor nem mozgalmi lelkesedésből, hanem esztétikai érvek mentén válogatott a múlt századból ránk maradt műalkotásokból egy impozáns anyagot. Persze óhatatlanul megállapítja, már-már rácsodálkozik a látogató, hogy milyen ritkán hallani ezekről a művészekről, és szégyen, hogy még mindig közhelyszerű és arcátlan elismerésnek számít, ha egy nő alkotásairól a szakma vagy az egyszeri érdeklődő megállapítja, hogy semmivel sem maradnak alul a férfiak műveivel szemben.
A Bibliamúzeum új tárlata azonban nemcsak ezt a hátrányos megkülönböztetést igyekszik felszámolni, hanem az összeállított anyag külön érdeme, hogy a fővárosi közönség elé hoz számos nagyszerű munkát a vidéki múzeumok gyűjteményeiből (például Székesfehérvárról, Győrből, Pécsről, Salgótarjánból, Debrecenből) és magángyűjteményekből is.
A tárlat kissé eklektikusnak hat – bár vannak egymás mellé állított önarcképek (Ország Lili, Oelmacher Anna, Mattioni Eszter, Kemény Judit), de a szemközti falon láthatjuk több más mű mellett Gedő Ilka Rózsaszínű önarcképét vagy Anna Margit két önportréját is, köztük a madárlábút. Néhol úgy tűnhet, hogy egy-egy alkotó munkáját egy helyre szerkesztették, aztán ugyanattól a művésztől a terem másik sarkában is találunk egy alkotást, látszólag esetlegesen kerülnek egymás mellé a különböző korszakok és műfajok képviselői.
A tárlat vitathatatlanul gazdag és sokrétű anyagot vonultat fel, a látogatónak mégis támadhat hiányérzete amiatt, hogy a művek egyszerű adatolásán túl szinte semmi nem segíti a tájékozódást, és nem érzékelhető olyan törekvés sem, hogy ráláthassunk ezekre az alkotói életutakra, melyekből kirajzolódhatna az az évszázad, melyben fogantak ezek a művek.
Talán már pár mondatos összefoglalók is jelentősen árnyalhatnák a látogatói élményt, és határozottabban idéznék meg egy-egy alkotó életművét, szellemiségét – főként, hogy valóban fontos vállalás rájuk irányítani a figyelmet. Például láthatjuk Ország Lili Kislány fal előtt című ikonikus képét is, de itt nem derül ki, hogy az ungvári téglagyár udvarán létesített gyűjtőtelepről 1944-ben megmenekült alkotó számára a fal egyik meghatározó témává vált: „A falak mögött annyi minden titok húzódik meg; a falak félelmetesek. Egy-egy fal előtt mindig arra kellett gondolnom, hogy mi vár rám ott túl… Ezt akartam kifejezni. A szorongásaimat tehát. Mert a falak bennem voltak… Mélyen érintettek. Megtaláltam bennük mindazt, amire szükségem volt önmagam kifejezéséhez.”
Talán az sem egyértelmű sokaknak, hogy Szántó Piroska Apokalipszis című képe mennyire különleges az életműben. De az is érdekes adalék lehet, hogy a Táncosnő, a Mephisto, az Eszter Ahasvérus előtt című szobrok alkotója, Kövesházi Kalmár Elza évtizedekig kénytelen volt ortopéd cipészként dolgozni, vagy hogy az első világháborúban több mint két évig ápolónőként tevékenykedett egy járványkórházban, és hogy Erdős Renée feltehetően róla mintázta több regényének hősnőjét.
De mindez nem bírálat, hiszen meglehet, szándékos kurátori döntés áll az egyszerű megmutatás mögött: a kontextus eltávolításával ugyanis a műre irányul a figyelmünk – az Énekek énekéből kiemelt címet parafrazálva –: a liliomot láthatjuk, és nem a tövisekre figyelünk.